Nincs szárnyad? Növessz! - Egy nem mindennapi pályamódosításról

Egyre gyakrabban hallom a környezetemben, hogy sokan szívesen maguk mögött hagynák eddigi pályájukat, valami teljesen újba vágnának bele – csak nincs hozzá elég bátorságuk. Míg pár évvel ezelőtt leginkább a ranglétrán való felfelé haladás volt sokak álma, ma legszívesebben kávézót nyitnának, sajt- vagy csokoládékészítésből élnének. Dr. Szabó Zsuzsa etnográfus, a szentendrei skanzen üzemeltetési igazgatója nem mindennapos döntésre szánta el magát. Pedig a néprajz mindig a szíve csücskét jelentette, az egyetem után rögtön az egyik legkurrensebb helyen, Szentendrén kapott állást múzeumpedagógusként. Azt képzelte, ha nyugdíjas lesz, a tíz bemutatott tájegység közül a Felső-Tisza-vidék valamelyik lakóházában lesz teremőr.

– Mindig azt gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy itt dolgozhatom, hiszen a skanzen olyan, mint egy nagy játszótér. Részt vehettem abban az élvezetes időszakban, amikor rengeteg programot szerveztünk, fejlesztettük a múzeumot. Aztán kineveztek igazgatónak, a legnagyobb részleg került az irányításom alá. Jött a gazdasági válság, egyre kevesebb pénz jutott az intézménynek, már az állagmegóvásra is alig, nemhogy fejlesztésekre. A családommal töltött időben is a munkahelyi dolgokon tépelődtem, kezdtem kiégni. A gyerekek otthon már megtiltották, hogy a skanzenről beszéljek. A negyvenhez közel úgy éreztem, ez az utolsó pillanat, hogy váltsak. Kapóra jött, hogy az akkor 11 éves lányom és a 8 éves fiam azt kérték karácsonyra, legyen egy kistestvérük. Egy év múlva kishúguk született.

Zsuzsa éppen gyesen volt, amikor egy barátnője arról mesélt neki, hogy megfásult, szeretne új szakma után nézni. Segítségképpen elkezdett az interneten böngészni, hogy milyen szakmákat lehetne tanulni.

– Megláttam a cukrászt, rögtön beugrott, milyen fantasztikus sütiket csinál a barátnőm. Ezt neki találták ki! De fölötte egy sorral ott virított, hogy fodrászképzés. Ezt viszont nekem, villant át rögtön az agyamon. Mindig én vágtam a családtagjaim haját, és élveztem azokat a dolgokat, amikhez kézügyesség kell. A férjem rábólintott az ötletemre, pedig ő meglehetősen nehezen vált, ragaszkodik a biztos dolgokhoz. Beiratkoztam. A kutyát sem érdekelte, hogy doktori címem van és három nyelvvizsgám. Ugyanúgy kezeltek, mint a többi tanulót. Tősgyökeres budakalászi család vagyunk, mindenki ismer bennünket, édesanyám egykor nemzetközi hírű néptánccsoportot szervezett a helyi iskolában. Én meg beálltam Ádámhoz, a helyi fodrászmester üzletébe tanoncnak. A falubeliek eleinte döbbenten nézték, hogy hajat söprögetek és a fésűket takarítgatom, de nem szóltak semmit. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy ez nem az én utam.

Zsuzsa persze nem akármilyen tanuló volt! Beleásta magát a kémiába, matematikai megközelítésekkel dolgozott, a vendégek fején az anatómiai pontokat fürkészte, és mindent lerajzolt, mestere hogyan vágja, bodorítja, vasalja a legkülönfélébb frizurákat. Soha nem állt távol tőle a tanulás, már csak azért sem, mert jól megjegyezte egyszerű parasztaszszony nagymamája szavait: „Azért tanulj, kislányom, mert ha tanulsz, akkor te választhatsz, hogy mit szeretnél csinálni.” Mire Minna óvodás lett, letette a szakmunkásvizsgát (az akkori végzősök közül csak Zsuzsa kapott ötös osztályzatot). A záróvizsgán megismerkedett a Vidal Sassoon hajvágás első magyarországi oktatójával, Baracskai Máriával, aki azzal a jó tanáccsal indította útnak, hogy minden vendéghez legyen egy kedves szava – ezért a pár szóért az emberek nagyon hálásak, mert ritkán dicsérik őket.

– Világéletemben közalkalmazottként dolgoztam, azt sem tudtam, mi fán terem a vállalkozás. De gondoltam, ha ilyen sokan csinálják, mégsem lehet túl nagy ördöngösség. Az anyósom ránk maradt lakását alakíttattuk át szakemberekkel. Azt szerettem volna, hogy olyan üzletet tervezzenek, ahová ha belép a vendég, úgy érezze magát, mintha átugrott volna egy baráti teára a szomszédba.

Megállapíthatjuk: sikerült. Ahogy az ember körbenéz, csak a fejmosók emlékeztetik arra, hogy fodrászatban van. Az egyik falon üvegvitrin mögött muzeális szerszámok és könyvek a fodrászat hőskorából. A másik sarokban gyerekkuckó, hogy az apróságok ne unatkozzanak, amíg a szülők szépülnek. A férfiakat és a nőket külön tükör, szék várja. Az alig két éve nyílt üzletben a nagycsaládosok, a pedagógusok és a ház lakói kedvezményt kapnak.

Zsuzsa számára a fodrászat nemcsak szakma, hanem már életforma is. Imád beszélgetni a vendégekkel, blogot vezet, ahol kultúrtörténeti írások ugyanúgy olvashatók a különböző színek, frizurák, formák és technikák változásairól, mint érdekességek a világ „hajmeresztő” dolgairól. Hajkritikát is ír, meglehetősen őszintén, leginkább közismert emberek állnak a célkeresztben. Ezek után nyugodtan állíthatjuk, hogy nem alaptalan az a Coco Channel-idézet, amely a Hajművelő Szalon falán olvasható: „Ha szárnyak nélkül születtél, növeszd ki őket magad.” Zsuzsa napi hat órát dolgozik, mert a gyerekek gyorsan felnőnek, és nem szeretné, ha ez úgy történne meg, hogy igazi anyaként nincs jelen az életükben.

Azt mondja, amióta fodrász lett, nőként is jelentős változáson ment keresztül. Nagyobb kedvvel és fantáziával öltözködik. A korábban kissé molett nő elkezdett kocogni, ma már 10 kilométert simán lefut. Álma, hogy végigfussa a maratoni távot. Sikerülni fog neki!