Sportnapló a Fradi-szurkolók toborzásáról: a futballban igazi, nagy megbékélés kellene

A dolog előzménye, hogy a Fradi kapott egy új stadiont, a Groupama Arénát, ahol karba tett kézzel kellene szurkolni, a beléptetéskor regisztrálni, s még néhány előírásnak eleget tenni, ami jelenleg nemigen találkozik a drukkerek tetszésével. Nem vagyok híve a huliganizmusnak, a lelátón is legfeljebb addig vagyok hajlandó elmenni a toleranciában, hogy „szemüveget a bírónak!” – a heves vérmérsékletű ultrák magatartásának megértéséhez azonban szolgálnék néhány adalékkal. A labdarúgás őshazájában, Angliában 1314-ben a következő rendelet született:

„Tekintettel arra, hogy Őfelsége hadjáratra indul Skóciába, kifejezett kérése országunkban a béke megtartása. Továbbá tekintettel arra, hogy a városokban nagy izgalmat okoznak bizonyos üzelmek, melyeket a tereken nagy futballlabdákkal űznek, és ebből sok baj származhat, a király nevében megparancsoljuk, hogy a jövőben a város falán belül, börtönbüntetés terhe mellett, tilos ilyen játékot játszani.”

A focival tehát mindig együtt járt az adrenalincunami – amiért nekünk sem kellett a szigetországba menni…

Falusi kiskocsmában a fülem hallatára így nosztalgiázott két szurkoló a hosszúlépések mellett: „Hej, az volt a szép idő, igaz-e, amikor a bírót a meccs után biciklipumpával kergettük meg a szőlők alatt!” A cimbora helyeslően bólogatott…

Ez a történet nem több egy folklorisztikus adaléknál, mert azt pártolom, hogy a lelátón legyen rend, és ne érje inzultus sem a bírót, sem az ellenfél játékosait. Pláne nem a saját edzőt – miként történt legutóbb Szentes Lázárral Szombathelyen –, akinek aztán a klubházba kellett menekülnie a verbális támadások elől. Bár eddig javarészt a Fradi-hívek duzzogásáról esett szó, más csapatok háza táján is ásítoznak üresen széksorok az ultrák tüntető távolmaradása miatt, akik nem értenek egyet az MLSZ szigorodó szankcióival. Bár a szándék elfogadható, úgy vélem, a sportág fejlesztési koncepciója és a nézőtéri fegyelmezés szándéka nem volt szerencsésen „becsomagolva”. Eladva pedig – olykor – meglehetősen ügyetlenül történt. Például a beléptetésnél használatos „vénaszkenner” – jóllehet, ártatlan eszköz – nevének hallatán akár a patológiára is gondolhat az ember…

A futballban igazi, nagy megbékélés kellene, és kiegyezés. Az egyik oldalon tudomásul kellene venni, hogy ez a játék az indulati töltését illetően merőben különbözik a sakktól vagy a biliárdtól. Annak viszont, aki jegyet vesz a tribünre, tudnia kell, hol a határ, és azt szigorúan betartania. Ebben a „haragszom rád” állapotban egyesületek lehetetlenülnek el, s félő, hogy generációk néznek majd idegenkedve a most épült stadionokra.

Hogy milyen légkört képzelek el a lelátón? Talán olyat, mint amilyet egy angol–magyar válogatott meccsen tapasztaltam Manchesterben, az Old Trafford stadionban. Amikor a helyi szurkolók előtt kiderült, hogy én máskor ugrálok és tapsolok, mint ők, tehát magyar vagyok, Dárdai szépítő góljánál felém fordultak, s megtapsoltak – engem. Arra persze kíváncsi lettem volna, mi történik, ha mi győzünk 3-1-re. Ámbár honfitársaim a Wembleyben a 6-3-at is túlélték…