Akik naponta egyszer jóllaknak - Somogy megyei aprófalvakban jártunk

Csoport gyülekezik a kőkúti önkormányzat épülete előtt, idősek, fiatalok, nők, férfiak vegyesen. Egyetlen közös ismertetőjelük: valamennyijük kezében ételhordó.

A Somogy megyei falvacska lakói ételosztásra várnak.

Kőkút amúgy átlagos magyarországi kistelepülés benyomását kelti, legalábbis annak, aki először jár errefelé, bizonyosan. Az önkormányzat épülete viszont az átlagosnál is szerényebb.

– Főznénk mi magunknak – magyarázza egy idősebb asszony, amikor arról kérdezem, miként jutott odáig, hogy ételosztásra szorul –, ha volna miből.

– De nincs munka – erősíti meg egy fiatalabb társa.

– Nincs munka. Higgye el, nincs itt semmi.

– Esetleg a közelben… – próbálkozom.

– Kaposvár van a legközelebb, busszal 45 perc. De olyan a menetrend, hogy nem lehet beérni műszakkezdésre.

– A buszok a pályaudvarra érkeznek, az üzemek meg a város szélén vannak – teszi még hozzá egy mokány kinézetű férfi. – Át kell szállni a helyi járatra, így meg már végképp elkésik az ember. Arról nem is beszélve, hogy a bérlet ára havonta több mint húszezer forint.

Éppen hogy kitárgyaltuk a közlekedési nehézségeket, amikor egy csukott rakterű jármű farol az épület elé, afféle kisteherautó. Oldalán a felirat: „Jót (t)enni. Jó szolgálat.” Oldalát felnyitják, és megkezdődik az ételosztás – mint mindennap most már lassan két hónapja. A mai menü: kifőtt tészta cukros darált dióval megszórva.

A kőkútiak türelmesen járulnak az autóhoz, s nyújtják az ételhordót. Alig negyedóra, és végeznek is. Nekem éppen csak annyi időm marad, hogy benézzek a hivatal udvarába, ahol fóliasátrat emeltek. Ahogy látom, szépen rendezett, benne újhagyma, uborka, a paradicsom már felkarózva, a saláta szezonjának pedig lassan vége is.

A polgármestert, Földes Máriát kérdezném, ám ő a szót hamar átadja László Jánosnak, aki a sátras termelést irányítja.

– Idén próbálkozunk először a fóliával – tájékoztat. – A termény egy része helyben fogy el, de értékesítünk belőle egy kadarkúti vendéglőnek is.

A feladatokat közmunkások végzik. A program „életmentő”, hiszen a néhány száz lakosú településen 120-an munkahely nélküliek. Akinek pedig tennivaló is jut a közmunkaprogram keretében, az nemcsak az ilyenkor szokásos 22 800 forintot kapja meg, hanem 50–70 ezer forintot vihet haza.

– Lassan indulnunk kellene tovább – lép mellénk Világos Krisztián.

A plébánossal Somogysárdon ismerkedtem meg alig egy órával korábban. Együtt érkeztünk Kőkútra, s indulunk tovább a településhez tartozó Alsótapazdra, majd kísérjük tovább a járművet az ételosztó körútján. Az osztás egyébként már indulásunk előtt elkezdődött. A napi rutin szerint a somogysárdi iskola konyhájában megfőzött ennivalóból kétszer 25 adagot háromnegyed 11-kor indítanak a közeli Újvárfalvára és a hozzátartozó Nadalosra, majd félóra múltán visszaérkeznek Somogysárdra, ahol további csaknem hatszáz adagot pakolnak be.

Somogysárd és Kőkút között csaknem 30 kilométer a távolság, van időm megismerkedni a kezdeményezés hátterével.

– Somos László atya, a kaposfői plébános a somogyi egyházmegye cigányreferense – jegyzetelem Világos Krisztián szavait. – Több mint 2500 családdal tartja a kapcsolatot, és igyekszik valamiféleképpen segíteni rajtuk, mert többségük az átlagosnál is nagyobb szegénységben él.

Több helyen sem vezetékes ivóvíz, sem elektromos áram, sem aszfaltozott bekötőút.

– Hogy mi az oka a térség szegénységének? – kérdez vissza a plébános. – Talán a földrajzi helyzete. Tele van zsákfaluval, a tömegközlekedés silány, helyben munkalehetőség nincs – erősítette meg, amit a nap folyamán még oly sokaktól hallottam.

– A kertek megművelése viszont enyhítene a nélkülözésen…

– Egy részüket megművelik, de gondoljon bele: mennyi ideig elég az, ami pár száz négyszögölön terem? Néhány hónapig. És az év többi időszakában mit esznek? Amijük van, az az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz kevés. Tudja, mi az egyik legárulkodóbb jele a szegénységnek? Az, hogy már a kocsmák is bezártak – jegyzi meg keserű iróniával.

Valóban, kocsmát Alsótapazdon sem látok. Az ételosztó jármű ezúttal megelőzött bennünket, mire odaérünk, a sor is fogyott.

Középkorú férfi, Orsós István több adag ennivalót visz magával.

– A páromnak is hordom – válaszolja érdeklődésemre.

A férfinak 2004-ben volt utoljára munkahelye, jóllehet három szakmával – parkgondozó, alapfokú hegesztő, láncfűrészkezelő – is rendelkezik. Elhelyezkedni ezekkel a környéken nem tud, ezért most már jó évtizede alkalmi és közmunkából él, s persze megkapja a családi pótlékot is.

– Reggelire szárazkolbászt ettem hagymával, kenyérrel. Vacsorára pedig pörkölt lesz galuskával. Ebédnek pedig itt van ez – mutat az ételhordóra. – Nagyon nagy segítség, hálásak vagyunk érte. Kadarkútra indulunk tovább, ahol két helyen is lesz osztás.

– Elkezdtünk tehát gondolkodni, hogy miként lehetne enyhíteni az itteni mélyszegénységen – folytatja a plébános útközben. – A legfontosabb, hogy legalább napjában egyszer lakjon jól mindenki.

Kapóra jött, hogy a somogysárdi iskola konyhája már egy ideje üresen állt. Ezt bérbe vette egy pécsi székhelyű fővárosi cég, a közétkeztetésre szakosodott Assisi konyha. A vállalkozás amúgy nem egyházi, ám alapítói ferences öregdiákok, innen az elnevezés. Az alapanyag költségeit a Baptista Szeretetszolgálat állja, az ételszállításra és -osztásra lehetőséget nyújtó járművet pedig az Emberi Erőforrások Minisztériumának 6 millió forintos juttatásával tudták beszerezni.

A fenntartásról is érdeklődöm, ám a plébános ennél a témánál már szűkszavúvá válik. Néhány adományozónak köszönhetik, de előfordult már az is, hogy saját zsebéből is hozzájárult a működéshez. Hogy mennyivel, azt nem árulta el.

– Nincs ennek jelentősége. Hivatásomnak tartom, hogy segítsek, akin tudok, azzal, amim van. Még kispap voltam, amikor hetekre a hajléktalanok közé költöztem, hogy a jelenlétemmel is segítségükre legyek.

A néhány ezer lakosú Kadarkút, bármennyire is meglepő számomra, város. Itt két helyen is osztanak ételt, az egyik a romák által lakott településrész. Az épületen, ami előtt megállunk, a felirat: Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

– Nem véletlen, hogy éppen ide telepítettük a közösségi házunkat – tájékoztat készséggel Horváth László, a szolgálat egyik munkatársa. – Elvünk ugyanis, hogy amennyire csak lehet, annyira közel kell kerülnünk a rászorulókhoz.

A házat egyébként a társadalmi felelősségvállalás programjának keretében a Fundamenta újította fel, miután a szeretetszolgálat megvásárolta. A kisváros lakói közül körülbelül négyszáz él mélyszegénységben. Miként alakult ki a magas szám? Alacsony iskolázottság, a hagyományos szakmák elértéktelenedése, a cégek, például a varroda megszűnése.

Bár a ház egyszerűen berendezett, mégis óriási előrelépés a helyiek számára, hiszen a gyerekek itt segítséget kaphatnak a leckeírásban, a szabadidő eltöltésében, a felnőttek pedig az ügyintézésben, hivatalos levelek megértésében, megválaszolásában – sőt egy kis táblagép segítségével akár a világhálóval is ismerkedhetnek.

– Amióta beindult az ételosztás, a bűnözés mértéke is csökkent. Az ólak, kertek, füstölők nagyobb biztonságban vannak.

A következő helyre a plébános már nem tud elkísérni. A nyolc „faluja” mellett igazgatója a Porta Pacis lelkigyakorlatos háznak, és egyben püspöki titkár is.

Fiatalember áll a következő elosztóhelyen, Kadarkút központjában, Hergovics László. Őt a lakásában is felkeressük. Otthon a párja, Balogh Anikó a kétéves és egyhetes kisgyermekével várja.

– Tudok én főzni – hajtja le a fejét az asszonyka –, igaz, már kicsit elfelejtettem, pedig szakácsnak is tanultam. Szakács azonban mégsem lett, mert kimaradt az iskolából. Miért? Maga sem tudja. Úgy alakult.

Sokáig nem zavarunk, nem akarjuk, hogy a két kicsi miattunk felébredjen. Meg különben is, szomszéd asszony érkezett, kérdezte a családfőt, mikor kezdi nyírni a füvét, ahogy ígérte.

– Négy éve szűnt meg a munkám az erdészetnél – meséli búcsúzóul a férfi. Azóta jobbára alkalmi munkákból él. A konyhára pedig némi krumpli és hagyma a kertből is kerül.

Ha eper, akkor Csököly – legalábbis Somogynak ezen a részén bizonyosan. Érkezésünkkor is éppen egy személygépkocsi farol az egyik bejáróhoz az utca túloldalán, utánfutója dugig van eperrel telt ládákkal.

– Ötszáz forintot fizetnek óránként a szedésért – magyarázza az ételhordójával sorban álló Orsós Imre. – Tudja, ki megy el nekik ennyiért… Tartok helyette inkább malacot, különben felkopna az állunk. 22 ezer forintból élünk négyen, az semmi – emeli le a sörösdobozát a villanyoszlopról.

Mellette fiatalember álldogál, Orsós Péter:

– Nekem viszont állandó munkám van, Kaposváron, már négy éve. Havi 120 ezret keresek pékként – teszi még hozzá.

Igaz, ő meg nem magának viszi az ételt, hanem a szüleinek.

Közben a darált dió elfogyott, a sor végének már csak kifőtt tészta jut, de hálásnak mutatkoznak ezért is. Mi még visszakísérjük az autót Somogysárdra, ahová időközben megérkezett a polgármester, Fentős Zoltán is.

– Ugyanannyi föld kevesebb embert tart el, ez országos jelenség. Bennünket egyébként még külön sújt az is, hogy 2007-ben felszámolta az állam a lótartást, amely nemzedékek óta kenyeret adott Somogysárd lakóinak – vázolja településének közelmúltbeli helyzetét. – Sokan máshoz nem értettek, ahhoz viszont nagyon.

Hozzá is azzal az alapkérdéssel fordultam, amelyre egész nap kerestem a választ: miképpen lehetséges az, hogy faluhelyen ételosztásra van szükség?

– Ma már három-négy család műveli az egykori állami gazdaság földjeit – folytatja a polgármester. – Néhány alkalmazottja mindegyiknek van. Ugyanennyien dolgoznak az egykori téesz területén, összességében tehát 50 embernél többet nem igényel a falu határa. Márpedig Somogysárdon körülbelül 1500-an laknak 400 családban.

Ezért is örvendtek, amikor jelentkezett a közétkeztetési cég, és ismét megnyithatták az iskola konyháját. Napi 2000 adag ételt főznek – ebből hordják szét a környék falvaiba a több mint hatszázat – nyolc alkalmazott által. Nyolc új munkahely Somogysárdon pedig nagy kincs!

Persze, hogy jelképes összegért adták bérbe a cégnek a konyhát. Annál is inkább, mert az alapanyag egy részét helyből szerzik be – szintén jelképes áron. Ez által pedig 23 közfoglalkoztatott is értelmes munkát végezhet a kertészetben. Az ő gyerekeik közül sokan most látják a szüleiket először munkába indulni reggelenként, ami nem lebecsülendő érték.

Arról az értékről már nem is beszélve, hogy munkájuk által sokan naponta egyszer bizonyosan jóllakhatnak.