'Csak semmi önállóság, gyerekek!' - Makk Károly mondását máig emlegetik a régi alkotótársak

– Mindenre emlékezik?

– Persze minden nem jöhet vissza, de az engem is meglepett, hogy milyen részletesen fel tudom idézni a történteket. Még azt is például, hogy az illetőnek be volt-e kötve a cipőfűzője vagy sem.

– Bebizonyította, hogy filmesként és íróként is nagy mesélő.

– Nem meséről van szó, hiszen minden igaz, amit leírtam. Filmjeimben is szerettem a legkisebb részletekig elmenni. Sok tekintetben attól függ egy film minősége. Azzal, hogy lefényképeztük, nem csináltunk semmit.

– Mennyit vajúdott a filmjeivel, vagy ment minden, mint a karikacsapás?

– Hol ez, hol az volt. A tucatmunka sosem érdekelt. Nagyobb gond ügyet kreálni valamiből, mint lelépni a hét métert és elmenni mellette. Ha egy téma a látókörömbe került, nem hagyott nyugodni, azon töprengtem, mit lehetne belőle kihozni. S az utolsó pillanatban – akár a forgatás megkezdése előtt egy nappal – minden a helyére került. Mert a muszáj nagy úr.

– Megírta az életét. Azért maradtak még titkai?

– Az idő feloldja a titkokat. Ha újrakezdeném, lehet, hogy a közelmúltban történtekről vagy a családi életemről nem beszélnék, viszont a harminc-negyven évvel ezelőtti dolgaimra ez nem vonatkozik. Most is volt olyan, hogy valamiről nem akartam minden részletet elárulni, de aztán addig vacakoltam, míg meg nem találtam a közléshez a megfelelő formát.

– Nehéz volt a szerelmeiről, barátnőiről, feleségeiről – köztük Psota Irénről, Krencsey Marianne-ról, Dőry Virágról, Margitai Ágiról – írni?

– Igen! De nagyon érdekes és elgondolkoztató volt.

– Mit szóltak hozzá a még élő érintettek?

– Egyénenként változó. Függ a volt kapcsolattól, az alanyok karakteréről, pillanatnyi élethelyzetétől. Nem mellesleg: senki nem tett panaszt nálam, de még van elég idő.

– Törőcsik Mari azt nyilatkozta: „Károlyom egy linkóci alak, nagy sliffentyű tud lenni.” Elárulná, miért sliffentyű?

– Ez a kettőnk intim ügye. Ha kíváncsi rá, kérdezze meg Marit.

– Hihetetlenül mozgalmas pályát és magánéletet tudhat magáénak. Hogy fért annyi minden bele?

– Ha egy film jelentős eseménnyé válik, az hozza magával a feladatokat. Fesztiválokat, találkozókat, felkéréseket. Mivel én igen sok filmet készítettem, sosem unatkoztam. Azokban az időkben óriási dolog volt külföldre eljutni. Bár sok esetben csak utólag értesültünk a sikerekről. Például a Ház a sziklák alatt című filmem nagydíjat nyert San Franciscóban, miközben azt sem tudtam, hogy nevezték a versenyre. A Macskajáték Oscar-jelölésekor viszont én is kint voltam. Az idegen nyelvű filmek kategóriájában a legesélyesebb öt közé kerültem, ám erről idehaza alig tudott a közvélemény.

– Miért tudtak régen telt házakat produkálni a magyar filmek?

– A nézők azért szerették a háború előtti és alatti magyar filmeket, mert róluk szóltak. Csupa olyan dologról, amelyben benne élt a társadalom. Mindehhez megfelelő rendezők, üzembiztos színészek – köztük Páger Antal, Jávor Pál, Karády Katalin – álltak rendelkezésre. Később, a háborút követően, a negyvenes években az is hozzájárult a telt házas mozikhoz, hogy nem lehetett bemutatni amerikai, angol vagy francia filmet – hadban álltunk ezekkel az országokkal –, így nőtt a magyar művek száma, ami egyébként a minőség rovására ment. A szovjet rendszer másolása után hasonló volt a helyzet. Most a piaci érdeklődés elsősorban az amerikai filmek és azok utánzatai felé fordult, nehéz megtalálni egy magyar produkció helyét.

– Ne feledjük azt az időszakot sem, amikor Jancsó Miklós vagy az ön filmjei eseményszámba mentek, és mindenki azokról beszélt!

– Ki mertük mondani, hol is élünk valójában. És erre fogékonyak voltak az emberek, megérezték azt az erős elhatározást és szándékot, ami bennünk volt.

– És engedte a hatalom?

– Elgázoltak néha. Aztán belefáradtak az ellenállásba, és rizikós témákat is átengedtek. A Szerelem című filmem négy-öt év után kapott zöld jelzést.

– Ma könnyebb lenne rendszerkritikus filmet forgatni?

– Volna téma bőségesen, de egyiket sem lehetne megcsinálni. Szerintem a magyar miniszterelnök nem szeretne olyan filmet látni, amelyben bármiféle célzások érnék a személyét. Egy normális országban ilyesmi fel sem merülhet, nálunk meg a kormányfő egyetlen nap négyféleképpen nyilatkozik. Nem a kritizálók részéről szükségeltetik tehát a bátorság.

– Hajdanán ön mindent véghezvihetett?

– Hogy mit nem engedtek, azt csak én tudom. Az elején „száműzetésben” is volt részem, a szentendrei gépállomáson töltöttem egy évet, a váchartyáni határban traktoroztam. Ez is az életem része lett. Sőt! Emlékezetes része.

– Milyen filmet alkotna 2015-ben?

– Semmilyent. Több mint hatvan éve rendezek. Egy nem várt filmmel nem lehet mit kezdeni. Ha nincs a levegőben, ha engem nem foglalkoztat, akkor értelmetlen róla beszélni. Nem vagyok biztos abban sem, hogy kapnék pénzt bármiféle filmre. A cenzúra nem új módszere ez. És ennél vannak vastagabb dolgok is. Csakhogy a kialakult helyzet ellen semmit nem tehetünk, noha örökké fészkelődünk. A nagy szakmai ellenkezéssel viseltetett magyar filmgyártási szisztéma joggal befolyásolhatja a szakmabelieket. Rájönnek, hogy nincs más lehetőségük, nem tudnak máshonnan pénzhez jutni. Egy Amerikában begyakorlott ember karmesteri pálcája szerint működik a rendszer, akiknek pedig a forgatókönyvek finomhangolását kellene elvégezniük, azok nem tudják, mi a finomhangolás. Persze születnek új filmek, bár én azokra lennék kíváncsi, akik hosszú évek óta nem jutnak lehetőséghez. Most egy új filmnek örülhetünk, fiatalok fiatal filmjének. Végre igazán őszintén és lelkesen lehet írni az új cannes-i sikerről, nem kell közben vakarózni, milyen jelző is passzol legjobban, csak le kell írni, amit a moziból kijőve érezhet a néző a Saul fia láttán. Ez mindenkinek jót tesz.

– Talán még a filmes kormánybiztosnak, Andy Vajnának is. Szokott beszélni vele?

– Harminc éve ismerjük egymást. Minek hallgatna rám vagy ránk bármiben is, amikor annyi minden más van az életében, a kaszinótól a pénzes barátokon át a fiatal feleségig?! De hagyjuk is ezt, nem szeretném az életem hátralévő részét azzal tölteni, hogy a magyar filmgyártás nyomorúságáról mantrázok a siratófalnál.

– Kivel szokott ilyenekről diskurálni?

– Nagyon senkivel. Néha azonban a kollégák, a barátok reflexszerűen kihúzzák belőlem, milyen gondolatok foglalkoztatnak. Legjobban saját magammal szeretem megbeszélni a dolgaimat.

– Sokfelé járt a világban. Nem akart kinn maradni?

– Volt szerencsém külföldi produkcióban is dolgozni. Ajánlatokat is kaptam, de azok soha nem tudták legyőzni azokat a lehetőségeket, amelyeket itthon megkaptam, vagy számíthattam rá, hogy megkapom.

– Hogyan vélekedtek önről a szakmában?

– Lili leányom vágóként találkozik olyanokkal, akikkel dolgoztam. Gyakran felemlegetik neki a híres mondásomat: „Csak semmi önállóság, gyerekek!” Ezt mondtam ugyanis a felvétel visszanézésekor, amikor a stáb minden tagja elkezdte sorolni, mit kellene másként csinálni. Rájuk ripakodtam, hagyják abba, mert egy perc alatt agyonütik az egész napos munkámat, a színészt meg csak megzavarnák. Nálam mindig tapintható volt a feszültség, vártuk a nagy pillanat létrejöttét. A Szerelem című filmemben van egy snitt, amikor a férfi (Darvas Iván) meglátja a nő (Törőcsik Mari) fehér blúzát a széken. Nem éreztem tökéletesnek a felvételt, hiányzott valami. Tóth János operatőr hozatott egy másik széket, aminek nem négyszögletes, hanem gömbölyű volt a háta. Varázsütésre tökéletes lett minden, a blúz „átváltozott” Törőcsik alakjává.

– Van olyan filmes jelenete, ami a szívéhez legközelebb áll?

– Megint csak a Szerelem a példa. Az utolsó jelenet dialógja így hangzik: „Velem alszol az éjjel?” „Igen.” „Egész éjjel velem alszol?” „Egész éjjel, ameddig élünk.” Nem elég modern, de érződik belőle az elhihető happy end. Legyünk őszinték, lelkünk legmélyén mindannyian vágyunk a happy endre. Ehhez még jön valami, amit mi sem tudunk igazán. Az egész filmnek ez a titka.