'Egy szóval sem köszöntöttek fel, pedig látták a sok ajándékot' - Viszonozni kellene?

Kedves Ágnes!
Kérem, adjon tanácsot a gondomban. Kétszer is elváltam. Az első feleségemmel 16 évig éltem együtt. Egy fiú- és egy leánygyermekünk született. A második házasságom 13 éve idején nem született utód. A mostani házasságom tíz éve tart. Nagy boldogságban, elégedetten és szerényen élünk, tűrhető egészségben.
Egyik gyermekem kerek születésnapot ünnepelhet a közeli jövőben. Ezzel kapcsolatos a dilemmám: megköszöntsem- e ajándékkal és ünnepi ebéddel vagy sem? A szívem azt súgja, igen. Figyelmes, érzékeny embernek tartanak, még ha ez kissé szerénytelenül hangzik is – azért írom, hogy tisztán lásson. Viszont én nem kaptam meg ugyanezt. A kerek születésnapomon a barátaim szeretettel köszöntöttek és megajándékoztak. Gyermekemet és családját – öt felnőtt embert – vendégül láttam. Egy szóval sem köszöntöttek fel, pedig látták a sok ajándékot. Hát ez a gondom. Legyen bennem tartás, büszkeség: ha ők nem, akkor én sem? Vagy az okos enged bölcsességét válasszam?
Üdvözlettel: István

Kedves István!
Levele csak most érkezett meg, ugyanis tévedésből egy másik újság szerkesztőségébe címezte, onnan küldték tovább nekem. Remélem, nem késtünk még le az eseményről. Bár látszólag nem nagy ügy, mégis kifejezi a szülő-gyermek viszony bonyolultságát, érzékenységét. Először is: eltöprengett rajta, vajon mi okozhatta gyermeke és családja enyhén szólva is neveletlen viselkedését? Gyakran sokéves sérelmek is meghúzódhatnak a látszólag normális viszony mögött.
Nem írt erről, tehát bocsássa meg, ha találgatok: válás, elhidegülés, ki nem mondott fájdalmak. Magam is ilyen, első házasságból származó gyermek voltam, tudom, mit beszélek. De ha nem is ilyen, valami oknak biztosan kellett lennie – nehéz feltételeznem, hogy egy intelligens embernek tapló gyermekei lennének…
De most itt a gond, hogyan reagáljon hasonló helyzetben. Én mindig azt mondom a szülő-gyermek sértettségben (haragban, viszályban), hogy a szülő kezdje a békülést! Mert ő az idősebb, a tapasztaltabb, s neki talán fontosabb a családi béke fenntartása. Oly rövid az élet, a végén megbánjuk az elmaradt szeretetgesztusokat. Ez nem okos enged kérdése: az engedjen, aki jobban szeret. És mindig a szülő az! Akkor sem vagyunk egyenlő felek, ha az a gyerek akár már negyven- vagy ötvenéves. Arról nem is beszélve, hogy ha megtörténik az ajándékozás, az ünnepi ebéd, talán elszégyelli magát a „neveletlen gyermek” és a családja. Ki tudja, hátha kibökik az indokot, netán csak annyit: ne haragudj, apu, bizony elfelejtettük...
Örülnék, ha elmesélné majd, mi történt, hogy történt.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes