Az a véleményem - Olvasói hozzászólások a Szabad Földben

Pál Joachim, Váraszó: Őstermelőként mindig nagyon keményen dolgoztam azért, hogy teremjen a földem. Nem ezt teszik némely ügyintézők, akik tisztességes fizetést kapnak. Tizenhat hektárt művelek tíz éve. A kormány kiadott egy rendeletet, hogy egy hektáron felül minden földterületet be kell jelenteni. Törvénytisztelő emberként 2014-től rendezgetem a sok kis apró parcella ügyét, amelyik a tulajdonomban van, s amelyet bérelek. Ezeket földhasználati lappal nem mindig tudom igazolni, mert olyan feltételeket szabnak, melyeket szinte lehetetlen teljesíteni. Például az ügyintézés során kikötötték, hogy csak akkor használhatom jogosan a feleségemmel közös tulajdonban lévő földterületeimet, ha ő is hozzájárul ehhez. Személyesen bevittem az igazolást, amit a polgármesterrel is hitelesíttettem. Erre az ügyintéző visszadobta, mondván, a polgármesteri pecsét és szignó nem elegendő, két tanú aláírására is szükség van. Új tulajdonlapot kértem egy olyan földemre, amely 2000. november 6-tól a tulajdonom. A földről még 1999-ben elkészült a vázrajz. A földmérők ezt beadták a földhivatalnak, de a tulajdonjogot ott 16 év alatt sem vezették át. Most a tisztelt hivatalnok azt mondta, menjek el a földemet magába foglaló tábla minden közös tulajdonosához, és írassam alá, hogy az átvezetéshez hozzájárulnak. Hát ez, hogy aláírásért utazzam el Jászapátiba, Salgótarjánba, Erdőkövesdre, Istenmezejére, Pétervásárára, nekem már sok! És még az anyakönyvi hivatalba is menjek el, hogy igazolják, ha valaki meghalt. A „gyors” ügyintézésről pedig még annyit, hogy a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivataltól kaptam egy jegyzőkönyvet, melyet 9 hónap múltán postáztak, és a kézhez vételtől számítva 8 naptári napon belül kaptam lehetőséget a fellebbezésre. Elküldtem két ajánlott levelet az MVH-ba – válasz mind a mai napig nem érkezett…

Magyar István, Cegléd: Mindig érdeklődéssel olvasom lapjukban Borzák Tibor írásait a szibériai Petőfi-kérdésről. Érthetetlen, de annál figyelemre méltóbb, hogy a hivatalos magyar történettudomány és országunk mindenkori kultúrpolitikája (kormánya) a ’80-as évek végi, Morvai- féle Petőfi-expedíció barguzini eredményeit csípőből elutasítja, mi több, az eredmények igazolását minden erővel akadályozza (a Petőfi család sírjának felnyitása), vagy egyáltalán nem hajlandó tudomásul venni azokat, inkább agyonhallgatja. Pedig az élet és a történelem sokszor produkál olyan eseményeket, amelyek ép ésszel alig felfoghatóak, szinte hihetetlenek, de mindezek ellenére megtörténtek és igazak. Persze, aki az életét feltette egy általa igaznak vélt történet, eszme hirdetésére, nehezen vagy egyáltalán nem fogadja el, ha valamikor annak éppen az ellenkezője bizonyul igaznak. Sok példa akadt már erre a magyar történelemben is: elég, ha csak a II. világháború egyes történéseit vagy az ’56-os eseményeket nézzük, hányféle módon, hányféle magyarázattal próbálták igazolni igazukat bölcs történészek és még bölcsebb szakértők. Az élet, az újabb kutatások sokukat megcáfolták, ezt elfogadniuk emberileg- szakmailag természetesen nehéz, ezért foggal-körömmel ragaszkodnak az általuk hirdetett és igaznak gondolt történethez.