Burmai kirakaton innen és túl

Felkavaró élményekre számítottam. Az iskolában, ugye, nem tanítják, hogyan kell viselkedni egy olyan országban, ahol a hírek szerint a mai napig koncentrációs táborok működnek, gerillaharcok dúlnak, és nem számít az emberi élet. Mi ezt nem láttuk. A turistákat ugyanis hermetikusan elzárják az igazságtól, hiszen most kell a friss dollár, jöjjön csak a nyugati turista – egy katonai diktatúra folyton éhes, még többet akar, persze kizárólag magának. Miután Burma függetlenné vált a brit gyarmatbirodalomról, a szocializmus elkorcsosult változata gondoskodott arról, hogy a világ egykor vezető rizsexportőréből a világ egyik legszegényebb országa váljon, és évtizedekre leszakadjon az olyan régiós országoktól, mint a virágzó Thaiföld.

Burmában a rendszer sokszor megtévesztő furcsaságokat szül. A főváros például nem Yangon, de még csak nem is Rangun (amit Rejtő Jenőtől már ismerhetünk), nem a kulturális központ Mandalay, de még csak nem is az ősi főváros, Ava, hanem egy Nepjida nevű hely, amely valaha mint Pyinmana működött. Nepjida a turisták számára nem is létezik, szigorúan lezárt terület. A kormányzó junta 2006-ban tette át a székhelyét a szárazföld belsejébe, mivel féltek Yangon földrajzi sebezhetőségétől.

Yangon a nyugati nyitás szimbóluma lett, amolyan kirakatváros, ahol például van bankautomata és welcome Coca-Cola. A kirakat azonban éjjel sötétbe borul, még itt sincs rendes közvilágítás. Az egyik hotel vagy üzlet fénycsóvájától a másikig botorkáltam szelíd patkánycsapat kíséretben, míg elértem egy éjszakai piacra, ahol vacsorához jutottam. Néha innen-onnan beteges kutyavonyítást lehetett csak hallani a sötétben, itt a kutyák vacsorájának bizonytalanságáról elhíresült szólás mindennapi probléma. Sosem láttam még ilyen csontsoványra fogyott, ám szelíd vadorzókat.

Yangon amúgy sem szép hely, koszos és lerobbant, valahol még érezni a gyarmati kor fényét, felbukkannak koloniál ritkaságok, valahol olyan, mint India, csak a lakói kedvesebbek, félénkebbek. Még sosem találkoztam ilyen őszintén kedves nemzettel. E boldogság kulcsa vagy a vallásban, vagy a közösségi ellenálló létben keresendő – vagy inkább a nemzeti kábítószerben, a bételdióban, amitől mindenki kábán mosolyogva csámcsog és pirosat köp mindenhova.

Ha az ember helyiekkel beszélget, hullámokban önti el a lelkiismeretfurdalás saját – eddig hányattatottnak tartott, ám másokhoz képest hihetetlenül szerencsés – nemzete miatt. A hírek ugyanis igazak. Néha csak a földet kémlelve pislogunk zavarunkban, máskor a semmibe nézve dünnyögünk, amikor például a harminc körüli srác a börtönéveiről mesél – egy rendszerkritikus verse miatt évekre leültették. Az emberek nyíltan mesélnek a borzalmakról, az elnyomásról, arról, hogy még útlevelük sincs. Velünk őszinték lehetnek. Mintha egy párhuzamos univerzumban utaznánk: más, amit hallunk, és más, amit látunk. Amit látunk, gyönyörű és érintetlen, az emberek őszinték, kedvesek és csodálkozóak, a kultúra ősi és színes, 135 etnikai törzs közös hordaléka.

Ami bizonyos: a jelenlétünk segít legtöbbet a burmaiakon. Költünk, és minden mozdulatunk egy szabad világról árulkodik. A gazdasági nyitás a Nyugat felé, a remények szerint, idővel a politikai élet status quójàn, a fennálló renden is változtatni fog. A burmaiak addig kivárnak – és közben igyekeznek megszokni a megváltoztatott földrajzi és egyéb neveket. Sokat elárul a helyi viszonyokról már maga az ország nevének használata is: 1989-ben a katonai junta önkényesen változtatta meg Burmáról Mianmarra, ám a parlament soha nem ülhetett össze és nem hagyhatta jóvá a módosítást. Azóta az ellenzék a Burmát használja, míg a Mianmar alak a totalitárius katonai rezsimé.

Az enyhülés egyértelmű jele, hogy a korábban hosszú éveket házi őrizetben töltő nemzeti hős, az 1991-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Aung San Suu Kyi arcképével ma már bárhol lehet találkozni. Piacon és jegyirodában, kiskocsmában és az állatkertben, mindenhol felbukkan a nép által csak „igaz vezetőnek” emlegetett, amúgy közellenségnek bélyegzett ellenzéki politikus.

Akivel csak találkoztam, életében legalább egyszer bevonult szerzetesnek, éveket töltött el kolostorban. Ez részben azért van, mert az 1988-as, vérrel levert kormányellenes felkelés után az országot irányító katonai junta a diktatúra egyik legbiztosabb habarcsához nyúlt, és beszüntette az ingyenes oktatást. Mert ugyebár művelt ember, mi több, forrongó egyetemista képes az utcán megharcolni az elveiért, ezt pedig érdemesebb megelőzni. Így a tanulni vágyók a kolostorokban kapnak menedéket és jó színvonalú oktatást. A pagodákban az angol mellett francia és olasz szavakat is hallunk a szerzetesektől. Nyelvekben lapul a szabadság.

A tanulási lehetőség mellett a szerzetesi lét egyfajta társadalmi kötelezettség is, nem mindig belülről fakadó elhivatottság. Elképzelhető, hogy a taxija mellett köpködő, cigiző, tréninges alak is monkként élhetett. A vallás ugyanis mindent áthat. A nyomorult kunyhók és lakások mellett az aranytól roskadozó imahelyek mesebelinek tűnnek. A templom itt élettér, az ima és a pihenés helye, ahol családok ebédelnek, gyerekek nevelkednek. Az adományozás a templomokban olyan magától értetődő, mint az ima, együtt gondozzák, építik a közös szépet, a közösséget. Mindezt tanító kéztartásban megmerevedett, hatalmas Buddha-szobrok oltalmazó árnyékában.

A férfiak nadrág helyett úgynevezett longyit hordanak, amely tulajdonképpen egy hosszú bő szoknya, a derékon nagy csomóval összefogva. A választott színnek is jelentősége van. Én is vásároltam egy sárgából barnába futó longyit, amikor véletlenül egy templom bejáratához keveredtem, és azonnali takarásra volt szükségem. Egy fiatal, valószínűleg hányatott sorsú monk megállított és kedvesen érdeklődött: sosem látott még nőn hasonló színt, a fényt és Buddha közelségét mutatja. Bizonyára boldog ember lehetek. Ahogy kimondja, rájövök, mennyire igaza van. Nézem őt, és tudom, neki nehezebb az élet. Mégis ő beszél ilyen közvetlen könnyedséggel olyan dologról, amiről mi itt, Európában csak távolságtartással tudunk. A világ talán leghányatottabb sorsú országában értem meg, hogy a boldogság a legtermészetesebb dolog a világon.