Csak legenda a bohémélet - Kicsapták az erkölcstelent

A Zeneakadémia éppoly örök, mint a zene – mondják. Az impozáns épület – amelynek homlokzatán az alapító, Liszt Ferenc úgy trónol, mint a zene istenének földi helytartója – nem csupán patinás koncertközpont. Részben itt működik a több mint nyolcszáz diákot és százötven tanárt befogadó Zeneművészeti Egyetem is. Szinte a nap minden órájában történik valami: napi három-négy zenei esemény kínálja itt magát. Próbára siető növendékekkel, diplomakoncertre érkező hozzátartozókkal magunk is találkoztunk. A mai oktatók is azt vallják, meghatározóak voltak számukra az itt töltött diákévek. Emlékeket őriznek a pezsgő életről, arról, hogy a kakasülőről élvezték a koncerteket, és számos világsztár „helybe jött”. 

Az idei évfordulót jeles zenei eseményekkel, az intézmény történetéről szóló sziporkázó előadásokkal ünneplik ősztől a Zeneakadémián, bizonyítva, hogy e hely újra a nemzetközi koncerthelyszínek élvonalába emelkedik – tudtuk meg Csonka András kulturális igazgatótól. Mi adja a Liszt téri épület varázsát? A patinás környezet többek közt, melyet a külföldi fellépők is megcsodálnak. Ebben a meghitt közegben a muzsikusok és az énekesek szinte karnyújtásnyira vannak a közönségtől, akár egy régi szalonban.

A múltidézés a következő szezon egyik izgalmas kezdeményezése: felelevenítik a hajdani emlékezetes koncerteket. Bartók Béla és felesége, Pásztory Ditta 1940-ben, közvetlenül azelőtt adott itt búcsúkoncertet, mielőtt elhagyták volna az országot. Ezt a koncertet stílszerűen egy zongoraművész házaspár, Várjon Dénes és Simon Izabella játssza újra. A második világháború végén pedig, még fűtetlenül, törött ablakok mellett, de telt ház előtt hangzott fel itt a muzsika Ferencsik János vezényletével. E hangversenyt most Kocsis Zoltán eleveníti fel a Nemzeti Filharmonikusokkal. A gyerekeket is szeretnék megnyerni a komolyzenének, nekik szól például a vicces nevű Lisztkukac bérlet. 

A Zeneakadémia a klasszikus zene fellegvára – az emelkedettséget szinte a levegőben érezzük. „Kultikus a hely, szelleme van, olyan erős, hogy valósággal megcsapja a belépő idegent, mint az erős tengeri szél” – így fogalmaz Batta András zenetörténész. E falak közt akkor sem lepődünk meg, amikor idegenvezetőnk, Dresher Ferenc elmagyarázza: az apollói isteni sugallat és a dionüszoszi mámor ad itt randevút egymásnak. Az 1875-ben épült palotában minden díszítésnek jelentése van. A híres kék gömbökről az a legenda járja, hogy ezek egyikében lakozik a zene istenének szelleme, csak nem tudni, hogy melyikben. A földszint a vízi világot idézi, bár a vízköpő a mai szigorú előírások miatt nem csoboghat. A pompás nagyterem ma kényelmesebb, mint száz éve, a felújítás után ugyanis kétszáz székkel kevesebbet helyeztek el – részben azért is, mert így jobb az akusztika. Sok helyen feltűnik a hattyúmotívum, ez Apolló isten szimbóluma, de arra is emlékezteti az énekeseket, zenészeket, hogy olyan produkciót nyújtsanak, mintha ez volna a hattyúdaluk. A felújításkor itt tekintettel kellett lenni a zenészekre: a légkondicionáló nem keringtetheti a port, és nem fújhatja a művészekre a hideg levegőt, nehogy megfájduljon az operaénekesek torka. 

Ha koncert közben netán elbámészkodnánk, megcsodálhatjuk a vadonatúj, de mesterségesen „öregített” csillárokat. Az eredeti velencei függönyök szétporladtak, amikor a felújítás miatt levették őket. Szerencsére sikerült újakat rendelni abból az olasz manufaktúrából, ahonnan száz éve is. Különleges díszítményeken és okos feliratokon is megakad a szemünk. Elsőként mindjárt ezen: „Favate linguis!” – azaz fékezzétek a nyelveteket, így figyelmeztették a korabeli közönséget. Mindez fontos üzenet lehetett, ugyanis az anekdota szerint még Liszt Ferenccel is megesett, hogy amikor a cári udvarban koncertezett, I. Miklós beszélgetéssel zavarta a darabot. A művész azonnal abbahagyta a muzsikálást, majd udvariasan így szólt: „Ha az uralkodó beszél, a zene hallgasson!”