Éppen itt tartunk: az 'indultak még' kategóriájába csúsztunk

Az abban szereplő versenyzőket nem szokták csokrokkal várni a Gyémánt Liga versenyein – ha egyáltalán eljutnak oda valaha. Mi, magyarok is közöttük szenvedünk, a cél pedig az, hogy egy osztállyal feljebb gebeszkedjünk, ami még mindig nem a sportág csúcsa. Hogy ez miként történhetett meg? A szakvezetés úgy döntött, az Eb-csapatbajnokságot arra használja, hogy kipróbálják a fiatalokat. Majd aztán, ha gondolunk egyet, bedobjuk a legjobbjainkat, s könnyedén lépünk előre egy osztályt, mert hiszen nekünk nem itt a helyünk.

Most jött el az idő, hogy osztályt váltsunk, bedobtunk hát minden nagyágyút: Pars Krisztián, Márton Anita, Kővágó Zoltán, Baji Balázs, Orbán Éva is rajthoz állt. Az első nap nem is sikerült rosszul, Pars Krisztián „természetesen” nyert kalapácsvetésben, 77,27 méteres, hozzá képest közepes eredménnyel. Meglepetésre győzött a 4x100-as férfiváltó, s jöttek szépen sorban a második helyek, ami az első nap végén a továbbjutó pozíciót hozta Dánia mögött és a házigazda Bulgária előtt. Aztán a második napon következtek a betlik: a női kalapácsvetés esélyese, Orbán Éva háromszor is a hálóba vágta a szert, így nulla ponttal kiesett. A 100 méteres gátfutásban Répási Petra kézzel ért az első akadályhoz, ezért kizárták.

Nos, az alvégen sem csináltunk csodát. Dánia és Bulgária jutott a felsőbb osztályba, mi megbuktunk osztályismétlésre.

Gyulai Márton főtitkár azt mondta: „Olyan eredményt értünk el, amilyenre számítani lehetett.” Spiriev Attila sportigazgató viszont így vélekedett: „A magyar atlétikának feljebb a helye, oda kell érjen az első két feljutó helyre. Most van olyan erős és komplett a válogatott, hogy akár a másodosztályban is a középmezőny élén végezzen.” Ehhez képest maradtunk a harmadik osztályban – a két vezető nem egy nyelvet beszél…

*

Két olyan csapat vívta Új-Zélandon az U20-as labdarúgó-világbajnokság döntőjét, amelyikkel szemben a győzelem már a kezünkben volt. Brazília ellen 1-0-ra vezettünk, amikor kiállítás miatt megfogyatkoztunk, így egyenlítettek a dél-amerikaiak. A hosszabbításra vártunk, amikor a 86. percben a szaúdi játékvezető Székely György kapusunk szabálytalansága miatt büntetőt ítélt – kész, 1-2-re kikaptunk. Következtek a szerbek, szintén vezettünk, emberelőnyhöz jutottunk, de a 91. percben jött az egyenlítés, aztán meg a hosszabbítás. Végül is 4 perccel a lefújás előtt Talabér Attila öngóljával a szerbek mentek tovább, akik innentől kezdve foggalkörömmel, hosszabbításokkal, büntetőkkel megnyerték a vb-t. S ezt déli szomszédjaink tudják vízilabdában és kosárlabdában is – mindenütt, ahol küzdeni muszáj! Mi pedig?

Íme, egy adalék a mieink szerepléséhez. Régi történet, de megesett, hogy másodosztályú csapatunk hazai pályán döntetlent játszott a harmatgyenge ellenfelével. Az öltözőben az általam nagyra becsült edző így értékelt: „A tizenegy bankfiú remekül játszott a nehéz ellenfél ellen, gratulálok. A tizenegy futballista viszont, akit azért fizetnek, hogy kússzon-másszon a pályán, olyan, mint az ugatós kutya. Márpedig nekem nem jól vasalt bankfiúk kellenek a pályára, hanem vagány focisták, akik, ha kell, csibészek a sportszerűség határán belül!” A mieink hozták az akadémiákon felvett jó modort, s nem értették, a szerbek mit buzognak még akkor is, amikor a meccsnek már majdnem vége… Félek, hogy még egy jó ideig nem értik!