Guba Zoltán: Boko titkai

Tudnak valamit a csehek: Prága kapujára már régen kitehetnék a megtelt táblát, de csak özönlenek az idegenek. Jönnek vízen, földön, levegőben. A Károly hídon annyian nyüzsögnek, mint anno a május 1-jei felvonulásokon a Hősök terén. Lassan haladunk, ha haladunk egyáltalán. Inkább csoszogunk. Szerencsére itt táblát nem kell magasba emelni, tribünön ülő bölcs vezetőkre mosolyogni. Csak az idegenvezetők élénk színű esernyői emelkednek a magasba, s a divatos „szelfibotok”, hogy készüljenek a fotók: ott a hídon összebújva mi vagyunk, mögöttünk a Moldva és a Szent Vitus-székesegyház.

Ország-világGuba Zoltán2015. 06. 24. szerda2015. 06. 24.

Kép:

Guba Zoltán: Boko titkai

Lassan megyünk, sokáig csodálhatjuk a hídon munkáló karikaturistákat, festőket, a látásuk felér egy rajztanfolyammal. Meleg van, de senki sem ideges, s nem próbál félrelökni. Majd átérünk, a sör sem fogy ki, megvár, s hideg lesz.

És még valaki vár, Boko, a mackós termetű matróz. Arca úgy csillog, félünk, bőréről lemossa a festéket az izzadság, mert abban szinte biztosak vagyunk, hogy festék az. Ennyire sötét, fekete arc nincs. S nyilván a fogaival is trükközik, vakítóan fehérek. Matrózgúnyába bújva, a Károly híd lábánál posztol reggeltől éjfélig, van, hogy még tovább is. Rejtély, mikor pihen, alszik. Alszik-e egyáltalán? Boko ugyanis befogóember, turistákat csalogat sétahajókázásra. Ne hagyja ki, megéri, felejthetetlen élmény, mondja vagy tíz nyelven. Magyarul is tud picit: szia, ócó, gyere magyar, koszonom – sorolja tudományát, s közben úgy mosolyog, mint aki megnyerte a lottóötöst. Jó munka ez, megél belőle, még haza is küld, mert otthon várják a pénzt. Ujjával mutatja, öt gyereke van. Lehajol, mint aki cipőt fűzne, és lassan emelkedve mutatja, melyik mekkora. Illetve mekkora volt, mikor ő eljött otthonról. Majd megint együtt leszünk, így tervezem, mondja, s mosolyog, mert hiszi is, amit mond.

Két éve múlt, hogy eljött hazulról. Két éve keresi a helyét a világban. Épített utat, dolgozott kohónál, éjjel-nappal nyitva étteremben mosogatott, néha arra ébredt, még álmában is a kezét dörzsölgeti, mintha csak az ételmaradékot akarná lepucolni róla. Ez a legjobb munkám eddig, szeretek nézelődni, beszélgetni, mondja. Honnan jöttél Boko, kérdem, de ő csak legyint, hogy az egyáltalán nem érdekes. Jöttem messziről, feleli. Sokat gyalogoltam, vagonok tetején fekve utaztam. Néha urasan, jeggyel autóbuszon ülve, bámulva a tájat, s voltam teherautón is, dobozok mögött kucorogva, egymáshoz préselődve, de jöttem vízen is, viharban, attól rettegve, hogy elsüllyedünk. Gyerekek, asszonyok sírtak, férfiak is titkon, aztán vége lett a viharnak, mi kikötöttünk, de elhatároztam, vízre akkor se szállok többet, ha erővel visznek. De hát matróz vagy! Milyen matróz az, aki fél a víztől? Boko ilyen matróz, feleli. Nem is voltál még a hajón, kérdem. De, feleli, ha áll, azt ő takarítja.

Egy óra hajózás, Prága új, ismeretlen arca, felejthetetlen élmény, mondja angolul, németül, franciául Boko, s én fényképezem őt, meg a kollégáját, ki szintén csillogó arcú, s szénfekete, félő, az arcáról az izzadság lemossa a festéket. Nem kell biztatni őket, hogy mosolyogjanak, teszik maguktól. Fotózom bőszen, s este a szállodában a képeket nézegetve jövök rá, hogy az arcuk egyetlen fotón se látszik. A hajókázásra csalogató lapot tartják maguk előtt mindig, nyilván véletlenül.

Ezek is érdekelhetnek