Móra utálta! Hová eregette? A betűlevesből kirakható a megfejtés

A gyerekek, szülők és tanárok számára is különleges anyag tavaly Szegeden már bemutatkozott, most pedig június végéig a hírös városban vendégeskedik. De miként is lehet „láthatóvá” tenni egy fantáziadús világot? Természetesen interaktív módon, ahogyan manapság divatos.

A hófehér falakon megmosolyogtatóan bájos és elgondolkodtató idézetek böngészhetők, amelyek Móra Ferenc szerethető személyiségét és legendás műveit hivatottak bemutatni. De ha a gyerekeknek nincs kedvük olvasgatni, akkor különféle játékok közül választhatnak, éppenséggel társasozhatnak, kirakózhatnak, számítógépezhetnek.

Először azonban a legendás ifjúsági regény, a Kincskereső kisködmön egyik helyszíne elevenedik meg előttünk. Az iskolapad, a palatábla, a tintatartó a mai diákoknak valódi kuriózum, a felnőtteknek pedig szép emlék. Móra segédtanárként kezdte a pályáját, s hogy nagyobb tekintélye legyen, szakállt növesztett. „Huszonkét éves koromban sokkal komolyabb férfi voltam, mint most” – jellemezte önmagát később.

Talán kevesen tudják, hogy Móra Ferenc utálta a paradicsomlevest, az „emberiség megrontása elleni” találmánynak titulálta. A kiállításon viszont terített asztalra került belőle egy tállal, amelyben kupacnyi betűtészta is tornyosodik – műanyagból. Ha a vállalkozó kedvű látogató kirakja belőle az író mondatait a tányéron, megkapja a választ arra, hová is eresztgette le erőszakkal az író a nemszeretem levest…

Az ebédlőből a nappaliba vezet a séta. Kényelmes fotelben, olvasólámpa fénye mellett lehet lapozgatni a polcon sorakozó Móra-könyveket. Van itt különleges babakocsi is, szegedi papucsot formáz. Milyen igaz: a szegedi papucsnak nincs párja – hiszen nincs jobb- és ballábas belőle. Arról nem szól a fáma, hogy Móra leányát, Annát (a Panka- versek ihletőjét) és elsőszülött unokáját, Vészits Ferencet (aki Vadember becenéven nyolc hónaposan vonult be a magyar irodalomba egy novellasorozat jóvoltából) tologatták-e hasonló járgányban.

Azt viszont nem hallgatta el az író, hogy néha a dolgozóasztalához kötötte zsineggel a babakocsit. És persze igyekezett helytállni új szerepében: „Régi szép családi novellákból úgy tudom, hogy a rendes nagyapák dallal altatják el unokáikat. Hát megpróbáltam a rendes nagyapaságot. Az eredmény magamat is nagyon meglepett. Az unokám most tette életében az első öntudatos mozdulatot: bedugta mind a két fülecskéjét.”

A kiállításon a terem közepén vert gyökeret az idézetek fája, „fiókjaiban” játékfeladatok lapulnak, fejünk fölött pedig mesefelhő lebeg, amely ismert költeményeket kezd el sugározni, ha aláállunk. Jelen vannak a versekből ismert állatkertlakók, a gavallér zsiráf például arra vár, hogy a nyakába illessze valaki a neki legmegfelelőbb nyakkendőt. Nem véletlenül „vallotta be” annak idején a múzeumigazgatóként, régészként is elismert polihisztor: „Szívemben csak gyermekíró maradok én mindig, még amikor vezércikkeket írok is.”