Balogh Géza: Testvéri keserűség

„Végső elkeseredésemben fordulok Önökhöz – kezdődik a levél –, mivel önmagam megvédeni képtelen személy, születésem óta 100 százalékos rokkant vagyok, aki az ágyról sem tud lejönni. Édesanyám nem adott oda sehova, vele éltem, ő mindenben segített! Sajnos meghalt, de mindig azon sírt, mi lesz velem, ha már ő nem lesz. Ám azt biztosan nem gondolta a szíve mélyén, hogy ilyen nagy bajba kerülök! Pedig még életében végrendeletet készíttetett, minden ingó- és ingatlanvagyonát kizárólag rám, rokkant lányára hagyta, hogy ha már ő nem is lesz, de míg élek, lesz hol laknom. A fél szülői házat örököltem, most mégis árverezés alatt áll a ház, és ha elkel, kitesznek az ég alá!”

– Még kimondani is szörnyű: a saját nővérem akar kitenni a házból – nyújtja kezét az ágyon kuporgó, betegsége miatt örökös pártfogásra szoruló levélírónk a szerepi házban, ahová egy régi ismerőse fogadta be 2011 tavaszán. – Édesanyánk halála előtt pár hónappal kezdődtek a bajok. Mivel ő már nagyon beteg volt, én meg nem tudtam segíteni, a nővérem felfogadott mellé egy durva, erőszakos nőt, s én ezt nem hagytam szó nélkül. Aztán anyukánk hamarosan meghalt, én pedig az utcán találtam magam. Ha nincs e bihari ismerősöm, ki tudja, mi lenne velem. Én azóta is harcolok a jussomért, de sajnos a bíróságon sem lelem az igazam – mondja vendéglátónk, s kötegnyi iratcsomót tesz maga mellé az ágyra, az elmúlt idők peranyagát.

Mély meggyőződése, hogy mindez a nővére bosszúja, aki máig nem tudta megbocsátani, hogy az anyjuknak a testi fogyatékos gyereke volt élete végéig a kedvence, ráadásul az ő javára is végrendelkezett. Ezért indított pert is a kötelesrész és a temetési költségek megfizetéséért, ám levélírónk szerint a nővérét nem is a pénz érdekli, a tanyát akarja.

A bírósági döntésekhez természetesen nekünk is tartani kell magunkat, így csupán annyit tehettünk, hogy megkerestük levélírónk testvérét is. Az idős asszony épp szőlőt kacsozott a Szeged környéki kertjükben, s nyomban könnyezni kezdett, amikor előadtuk érdeklődésünk okát.

– A húgom folyton édesanyánkra hivatkozik, pedig ő tette a sírba. Mikor összeállt azzal a bihari férfival, szegény hetekig várta a kiskapuban, hiába. Már négy éve halott. A tanyát meg 2011-ben másfél millió forintra értékelték, és én akkor ezt ki akartam fizetni Annának, de ő hárommillióra tartotta, s négy tyúk, egy gázpalack meg húszezer forintot érő ékszer miatt perre ment velem, azóta tart ez az áldatlan állapot. Rettenetesen bánt, mert közben a tanya szinte teljesen tönkrement.

Úgy tűnik, az évtizedes sebek túl mélyek, egyik testvér sem akar engedni. Pedig szavaikból az derült ki: nem veszett el még minden remény, csak mindketten arra várnak, hogy a másik tegye meg az első békülékeny lépést. Nem kéne sokáig várniuk – az emberi élet véges.