Barangoló - Szamos-parti cseprenték

 Ma már csak egy-két hivatásos halász járja a folyót, társam is a helyi önkormányzatnál a közmunkásokat irányítja. De él-hal a vízért. Negyven éve innen a negyedik faluban, Kömörőben bolondult bele előbb a Túrba, aztán Panyolára nősülve a Szamosba. Most hivatalos elnevezéssel élve úgynevezett rekreációs halász, azaz van pár varsája, egy maga készítette csónakja meg egy kis csónakmotorja – így járja a vizet, többkevesebb sikerrel.

– Nem most kellett volna jönni, hanem egy héttel korábban – hűti le várakozásainkat, aztán beindítja a traktorját, amivel majd lemegyünk a folyóra. Nem akármilyen járgány: a hátulján speciálisan kialakított bakra függesztették a csónakmotort – tisztára úgy néz ki, mintha az hajtaná. A múltkor kérdezi is tőle egy csapat turista, hogy miféle gép ez, mire ő faarccal: négykerék-meghajtású kínai vízi traktor. Elhitték.

Mi persze tudjuk az igazságot, s azt is, hogy a Szamos egyáltalán nem az a lomha folyó, mint amilyennek sokan hiszik. Pedig közel a torkolat, kilenc kilométer. S közben kanyar kanyar hátán. De ne halásszunk még, álljunk meg egy percre az ártérben is, ahol a híres panyolai szilvások vannak! Az ország talán legszebb dzsungelgyümölcsösei, melyek annak idején csókák hullatta magokból nőttek. A felcseperedő csep rentéket aztán az ember kiszemezte, a legjobban termő szilva-, dió-, alma- és körtefákat hagyva meg. Ma már sok az új telepítés is, de a fajták ugyanazok. Szilvából van a legtöbb: duránci, kék, nemtudom (hívják penyigeinek is), besztercei (amit errefelé berbencinek, hasító szilvának is mondanak) – mindegyikből kiváló lekvár és legalább olyan nagyszerű pálinka készül.

Ezt fent a faluban megkóstolhattuk volna, mert Panyolát híresen vendégszerető nép lakja, amiről a minden nyáron megrendezett világzenei találkozón, a Panyolafeszten is bárki meggyőződhet – de ebben a veszett hőségben ne pálinkázzon az ember, pláne, hogy vízre is száll. Fogás a neve ennek a dűlőnek, biztosan azért, mert sok halat lehet erre fogni. Lehet bizony, erősíti meg a sejtésünket Mórucz József, de azért hozzáteszi: pár napja furcsán barnás színűre váltott a folyó, s azóta üresek a varsák. Úgyhogy ne nagyon reménykedjünk… De mi azért bizakodunk. Csak akkor kezd a mosoly lehervadni arcunkról, amikor már a harmadik horgászt kérdezzük a fogásról, de csak szomorkásan ingatják a fejüket. Pedig a túlsó, szamosszegi oldalon ül mind, amit ők Merítőnek hívnak; minden bizonnyal azért – okoskodunk –, mert gyakran kell használni a merítőszákot.

Nekünk nem kellett. Csupán egyetlen keszeg pihegett a varsában, azt is visszaengedtük persze. De a harcsák, pontyok, márnák nem lesznek ilyen szerencsések! Mert legközelebb azokra pályázunk majd. Csak jöjjön egy kis hideg és áradás. Akkor már a legendás panyolai szilvapálinkát is megkockáztathatjuk talán…