Ez a marha a legnagyobb zseni

Sajdik tollhegyére került a fekete halálmadárként, részegen dülöngélő Ady Endre – a részletgazdag karikatúra jobb alsó sarkában megbújva. A görcsösen a híd korlátjába kapaszkodó költő hiába ordítja szét büszkén a világba, hogy „Góg és Magóg fia vagyok én”, a piacról megrakott szatyorral hazafelé totyogó szomszéd néni – szimbolizmus ide vagy oda – helyre teszi: „Ejnye, Bandika, szegény anyád elsüllyedne szégyenében!” Érdemes elidőzni a párhuzamosokat és derékszögeket sikeresen elkerülő, bájos városkép reklámtábláin is. Bacilus – üsd, ahol éred! Óriási vásár – cipők mindkét lábra! A torony nyolcadik emeletén vérnyomásmérés – lift nincs!

A másikon: hamuszürke férfi ül az Orfeummal szemben, az étterem teraszán, legörbülő szájjal veszi tudomásul a rossz hírt a részvétlen pincértől: „Sajnos, Krúdy úr, önnek nem hozhatok ezentúl se húslevest velős csonttal, se dupla szaftos pörköltet. Túl magas a koleszterinje.”

Legendák keringenek az irodalom és a hedonizmus e két nagyágyújának „alkoholtúráiról”. Köztudottan „jó szabású vitéznek” kellett annak lennie, akit Ady és Krúdy a barátjává fogadott, azaz bírta velük az iramot. Egyik délután Krúdy az asztalához engedett egy ifjú írót, akit szimpatikusnak talált. Éjfélig diskuráltak és ittak, amikor is az ifjú titán felállt, mondván, már illene (és még talán képes) hazaballagni. Amikor elköszönt, Krúdy végigmérte: „Nem tudtam, fiam, hogy ilyen felugrálós ember vagy!” – majd megsértődött, és három hétig még a köszönését sem fogadta az ifjúnak. A megsemmisült újonc a negyedik héten odamerészkedett Krúdy törzsasztalához, félve leült, és odahívta a pincért: „Kérek egy fröccsöt, és egy bejelentőlapot, mert több napig maradok!” Krúdy kiengesztelő tekintettel végigmérte, és megbocsátóan koccintott vele.

Sajdik csaknem 300 könyvet illusztrált, rajzfilmes adaptációi – többek között a Pompom-figurák és a Nagy ho-ho-ho-horgász – máig népszerűek. A 85 éves rajzoló saját bevallása szerint mindössze egy felkérést utasított vissza: amikor Emily Brontë Üvöltő szelek című könyvéhez kértek tőle grafikát, úgy ítélte meg, hogy ennél még a Halotti beszédet is könnyebben tudná illusztrálni. Egyszer tévedt a politikai karikatúra terepére,  amikor is egy tehén nyilatkozott a tejbeszolgáltatásról. Ugyan politikusportrékkal egy időben próbálkozott, de hamar elunta, mert ahhoz kivont karddal tévét kellett volna néznie, hogy elcsípjen egy arcot. Az irodalom iránt viszont töretlen a szerelme.

Például láthatóan rajong Örkény István egyperceseiért. Íme, egy karikatúra a kétségbeesett kis rezedaszálról, aki kiment az illemhelyre, helyet foglalt az ülőkén, amikor is valami szöget ütött a fejébe: hiszen ő növény, nincs se bélcsatornája, se széklete; akkor meg mit keres itt?! No, ez legalább tisztázódott! Ekkor felkelt, dolgavégezetlen visszament a vendégek közé (a háziasszony neve napját ünnepelték), és elindult a büfébe – mert pezsgőzhetnékje támadt...

Örkény groteszk látásmódját, abszurd és fekete humorát a kora, főként a politikai elit nem ismerte el, ezért úgy döntött, felhagy a szépírással és újságírónak állt. A téma az utcán hever, gondolta, és meg sem állt Sztálinvárosig. Azért a tanulságért, miszerint a valóság olykor groteszkebb, mint a legvadabb írói képzelet!
– Jöttem megnézni, főmérnök elvtárs, hol is lesz az a nagyolvasztó.
– Itt, író elvtárs, ahol most vagyunk.
– De hát ez csupa gizgaz meg gyom. Mikor lesz ebből kohó?
– Író elvtárs, szocialista rohammunkával augusztus 20-án lesz csapolás.
– Az ide két hónap, mérnök elvtárs, és még egy kapavágás sem történt.
– Legyen nyugodt, író elvtárs. Augusztus 20-án itt folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író elvtársat?
– Igen.
– Az Österreicher patikus fia?
– Igen.
– A szegedi Csillag patika tulajdonosáé?
– Az.
– Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.

A karikatúra egyébként komoly műfaj, lehet keserű, leleplező, élve boncoló, gyilkos szenvedéllyel öntött, és lehet olyan, mint Sajdiké, aki alkatában és programszerűen vidám, bizonyítva, hogy az élet élhető, még olyan szörnyű világokban is, mint amilyeneknek immár több mint nyolc évtizede részesei vagyunk – mondta a karikaturistáról Vámos Tibor akadémikus a Hazám-díj átadásakor.

Sajdikban tényleg nincs harag vagy gyűlölet, a bánatot is másként éli meg a megszokottnál. Bár – karikatúrái tanúsága szerint – Švejk szülőatyja, a cseh szatirikus író Hašek azt vallja, „ha mindenki csak jót akarna a másiknak, már rég agyonverték volna egymást az emberek”.

Apropó: jóakarat! Elsősorban a nyugatosok hozták divatba egymás ugratását, szívesen heccelték egymást. Rendszeresen használták céltáblának a másik írói büszkeségtől dagadó mellét.
Egyszer Karinthy Frigyes szokásos kirakatnéző körútján két fiatalember izgatott párbeszédére lett figyelmes: „Ez a legnagyobb magyar író – mondta az egyik. – Jól nézd meg, nem mindennap látni ilyen nagy embert.” Karinthy úgy tett, mint aki nem hallja, de azért fülelt tovább. „De hát ki ez az ember?” – kérdezte a másik. „Hát nem tudod?
Hunyady Sándor.” Az író leforrázva távozott – miközben a szemközti járdáról kajánul integetett a prózaíró pályatárs, Hunyady Sándor.
„Ez a marha volt köztünk a legnagyobb zseni” – tartotta Karinthyról Kosztolányi Dezső. Ez az elismerés azonban nem tartotta vissza az ugratásoktól.
Egyszer egy egész gyereksereg rohanta meg Karinthyt autogramért. Nagy büszkén kezdte osztogatni az aláírásait, ám a gyerekek értetlenkedve fogadták a szignókat: „Ön nem Kosztolányi? Ez tévedés! Akkor nem is kell!” – és visszaadták a papírokat.
Karinthy se maradt sokáig adós! Egyszer Kosztolányitól az autogramkérő mindjárt egy másodikat, harmadikat, negyediket is kért. „Mondd, fiam, mire kell neked négy aláírás?” – kérdezte a költő gyanútlanul. „Tetszik tudni – hangzott a betanított válasz –, ötven Kosztolányiért kapok egy Karinthyt.”
De a két nyelvzseni ennél is tovább ment! Aki Kosztolányi Nyár, nyár, nyár című versében a sorok kezdőbetűit összeolvassa, a „Nyald ki a seggem karinthi” üzenetet kapja...

Sajdik derűs falusi figuráit Arany János- és Petőfi-versek ihlették, míg a (biztosan?) letűnt korok uralkodóinak, hadvezéreinek szobrait felsorakoztató képet Szabó Lőrinc Nyitott szemmel című verse. Megmosolyogtató szánalmat kelt a bombákkal megrakott harci repülőgép alatt, a mélyben tanácstalanul toporgó gyalogos rajza, aki nem tudhatja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, hiszen a házát rég lebontották. Garantáltan bevésődnek az emlékezetünkbe ők is, akárcsak annak idején a Sajdik-féle reklámbeli „bontott csirkét hozzál”...