Guba Zoltán: Túl a küszöbön

Most a kórtermünkbe jött, csússzál beljebb, mondja, hadd ülök az ágy szélére, s már huppan is. Jobban nézel ki, mint tegnap, kezdi. Jólesik, dicséretből itt kevés jut. Ötször kérdeztek ki, hogy is kezdődött? Zavartan kihagytam eztazt: előbb dagadt a bokám, s a vádlim, cipőt, zoknit alig tudtam húzni. Lóbalzsamot kentem rá, az máskor is használ. Kékült a lábam, raktam rá jeget. Új erek jelentek meg, befásliztam, gumiharisnyát húztam. Már sántikáltam, de túl vagyok a koron, mikor az ember az utcán csajozik. Jöttek a kiütések! Szerem arra is volt. Viszkettem tőle, az arcom felpüffedt, de legalább visszatért a szaglásom. Mi ez, ha nem gyógyulás? Magam sem értem, de orvoshoz mentem. Ő távolból szemlélt: mélyvénás trombózisra gondolok. A vérrög leszakad, elindul, infarktust, agyvérzést, tüdőembóliát okozhat, sorolta. Menjen érgyógyászhoz, ajánlotta.

Fél évet várt ezzel? Normális? – kérdezte az erek doktora. Ez nem játék, innentől kezdve csak fekszik és betartja az utasításokat. Jó, egyeztem bele, hagytam, hogy őrzőasztalra fektessenek. Vártuk a betegszállítót, 4-5 órát jósoltak az érkezésükig. Két óra múlva az asszonykám másik kórházba vitt. Átzötyögtünk a városon. A környék feltúrva, parkolóhely nincs, gyalog indulok az osztályra. Saját lábán jött, ember, eszénél van, kérdezték. Ágyba dugtak, hogy innen sehova. Eddig jutok, s már üvöltök, hogy Feri bácsi értsen. Itt bujkál, kérdi tőle a nővérke, s már viszi is, hagyja az öreg a többieket pihenni!

Az ám, a pihenés! Az első ágyon szakállas férfi ül, lába fekélyes, erős fájdalomcsillapítót kap, csak ritkán eszmél. Talpát a földre szorítja, úgy nem fáj annyira. Így is alszik, ülve. Illetve lopja az álmát. Így tesz a „ketteske” is. A teste tele vízzel, ha a tüdőmet is elönti, meghalok, zihálja. Tőle jobbra kőműves fekszik. Húsz kiló lement róla, kilátszik minden bordája. Infúziótól a görcse múlik, ahogy egyenesedni tud, öltözik is, levegőre vágyik. Öt napja görcsölt, öt napja vérzett mindene, de munkája volt, az utolsó nap is állványon dolgozott, az öltözőben ájult el. Barátja hozta be. A doktorok nyugtatták, ha hívő, imádkozzon: lehet ez fekély, de akár hasnyálmirigyrák is.

Egyszerű eset vagyok. Vizitnél, mikor a doktorok egymásnak a beteget átadják, szólnak, mélyvénás trombózis. Szúrják a hasam reggel, este, veszik vérem naponta, hígítják is, kapok tablettákat. Enyhe terpeszben fekszem, oldalra billentett fejjel, csak így férek el az ágyon. És jönnek a látogatók. Nem tudom, ők riadtabbak-e vagy én. Ennyi, nézünk össze, amikor koporsót tolnak el az ajtó előtt. Majd mi is?

De nem: nyolc nap múlva már a folyosón billegek, így még nem szédültem. Jól van, kérdik. Jól, senkivel nem cserélnék, mondom, s hiszem is. Már a kórház küszöbén állok: bent, de már majdnem kint. Esik. Ennek ennyire már rég örültem.