Így szólt drávaszögi nejéhez a teológus: - Hadd legyen ez az én szülőfalum is...

Jómagam ilyen napot választottam, hogy megismerjem a magyar–horvát határtól negyven kilométerre, a horvátországi Drávaszögben fekvő, zömmel ma is magyarok lakta, nyolcszáz éves települést. Amióta elolvastam Lábadi Károly Kopács, a víz melletti falu című könyvét, majd láttam a National Geographic tévécsatorna természetfilmjét a Kopácsi-rétről, valami ellenállhatatlanul vonz ide.

S most itt állok a Halász utca végén, és Karakas Dánielék házát keresem. Danival pár éve Split mellett, egy supetari szállodában ismerkedtem meg. Ő fogadott bennünket a recepción, mikor este megérkeztünk, kedvesen és olyan ízes beszéddel, hogy mindjárt megkérdeztem, hová való. Büszkén mondta, hogy kopácsi, s megvan neki Lábadi Károly könyve is. Másnap aztán – amikor épp nem jött vendég – úgy mesélt a falujáról meg a tájról ott a tengerparton, hogy délig hallgattam.

Kiskertajtóban egy asszony, kérdezem, ismeri-e őt. Hogyne ismerné – válaszol Szőke Ferencné, Gyöngyi –, itt laknak nem messze, az utca túlsó oldalán. De épp itt jön az anyja, Réza – kiált fel, és szól Rézának, aki szlavóniai horvát, a férje viszont kopácsi születésű. Réza boldog, hogy dicsérem a fiát, s együtt ballagunk tovább – ő biciklijét tolva – a házuk felé. Bemutat Davornak, az idősebbik fiának – neki horvát nevet adtak –, barátságos ember, mint az öccse, különben buszsofőr. Egymás mellett van a hármuk háza: az édesanyjáé, az övé meg az öccséé. Dani ősztől tavaszig lakja, aztán visszamegy Supetarba, ott van most is, egészen októberig.

Elköszönök, majd odébb egy régi házat fényképezgetek. Lakói behívnak az udvarba, így ismerkedem meg Narancsik Ágnessel és a férjével, dr. Leopold Schümmer nyugalmazott teológiai professzorral. Ágnes édesapja, Narancsik Pál 61 éven át szolgálta református tiszteletesként faluját, melyben egykor kétszáz halászcsalád élt. Nyolcvannégy éves korában, 1990-ben hunyt el, s néhány hónapra rá a felesége is – egész Kopács siratta őket. Ágnes, aki magyar–német szakos tanárnő, itt született 1939-ben, férje, a Kálvin-kutató professzor 1933-ban Brüsszelben. Megismerkedésük története nem mindennapi: Leopold egyik útján Svájcban bácskai lelkészektől hallott a víz melletti faluról és vízparti templomáról, s 1965 májusában eljött, hogy lássa. Amikor a parókián kopogtatott, Ágnes nyitott ajtót – szerelem volt első látásra, októberben összeházasodtak. Belgiumban, Waterloóban élnek, négy gyermekük született, két fiuk felesége magyar, egyikük kopácsi. Kilenc unokájuk van, s csak a legkisebbek nem jártak még „idehaza”. Évek teltek, mikor egyszer Leopold a kertben ülve így szólt a nejéhez: – Én nagyvárosban születtem, és nincs szülőfalum. Hadd legyen Kopács az én szülőfalum is... – Így most mind a ketten a szülőfalujukba jönnek haza, évente kétszer négy-öt hétre – és viszik magukkal az emlékeket Waterloóba.

– Itt a szülőföld, ott meg a család – mondja búcsúzóul Ágnes. – Így aztán nekünk van itthonunk és otthonunk.

S hogy micsoda emberek élnek itt? Vass Zoltán, az idős tanító minden reggel a táskájával akkor is elindult az iskolába, mikor 1991–95 közt a háborúban – a Krajinai Szerb Köztársaság idején – a legvadabb volt itt a világ. Ment akkor is a magyar gyerekekhez, mikor heten maradtak. A házuk mögött volt a szerbek főhadiszállása, de őt valahogy nem bántották. A faluban több embert megöltek, elég volt, ha visszaszólt nekik valaki. A valaha 1200 lelkes Kopács lélekszáma a háború alatt száz alá csökkent, de most már újra 600 közelében van. A Kopácsi Halásznapokon pedig az innen elszármazottakkal együtt négy-ötezer ember gyűlik össze – hazahív a vízparti harangszó szerte a világból...

Indulok a Kopácsi-rét szívéhez, a hajóállomáshoz. Megállok a magas parton: bámulatos a panoráma. A víz felől lengedez a hűs szél, a holtágak, az erdők, a rét illatát hozza. A Kopácsi- rét természetvédelmi terület, ahol 279 madárfaj él. Vass Tiborral – a tanító fiával – egy órát töltünk a kis hajón a vízen, ahol madárhangon kívül csak a halak csobbanása hallik. Felejthetetlen utazás...