Nem csak pusztul, szökik is a hal - A 'halászat' szó elkallódott: nem véletlenül

Hogy miért is van/lett ez így? – a válaszért leghelyesebb, ha bekopogunk a balatoni halászok siófoki bázisára. Ahol is felkészültségünket felmérve Szári Zsolt vezérigazgató elöljáróban nemcsak magát, hanem cégét is bemutatja, imigyen: 2009 augusztusa óta a cég neve Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt., amiből még egy újságírónak is feltűnhetne, hogy a „halászat” szó elkallódott a történelem viharában. Aztán megtudom, pontosan ez a lényeg: halászat helyett immár a halgazdálkodás a fő feladat.

– Túl van halászva a világ. Egyre-másra születnek a szigorúbbnál szigorúbb kvóták, a tengerek, óceánok halállományát védve. Magyarországon a Velencei-tavon 1974 óta, a Balatonon 2013 óta tilos a kereskedelmi halászat, jövőre bekövetkezik a Duna és a Tisza halászati zárórája is.

– Akkor lassan átírhatjuk az amúgy is szomorkás népdal utolsó sorát talán ekképpen: „Hej halászok, halászok, / Mit fogott a hálótok? / Nem fogott az egyebet, / Még csak vörös szárnyú keszeget se.” Igaz, így meg megbicsaklik a szótagszám… Lehalászták volna a Balatont?

– Volt idő, nem mostanában, amikor ez is majdnem megtörtént. A tó a szabályozás, vagyis az 1800-as évek közepe tájáig szabadon járkált ki-be a medrében. A déli oldalon, például a 23 kilométerre lévő Somogyváron római kori kikötőerődöt találtak, északon pedig tudjuk jól, hogy Szigliget egykor valódi sziget volt: Sziget-liget. Vagyis az itt élő halászoknak még csak csónakba sem kellett szállniuk, a parti sekély vizekben varsákkal fogták a halakat. Aztán, amikor a tiszai halászok az ottani halpusztulás után áttelepültek a Balatonhoz, megtanították az ittenieknek kilométeres hálóik használatát, olyan sikerrel, hogy majdnem kipusztult a halállomány. Amikor Herman Ottó 1887-ben elkészítette kétkötetes, 860 oldal terjedelmű művét, A magyar halászat könyvét, a híres gardahalászatot – amikor is a „látott halat” a Tihanyi-hegyen járó „tekintő” jelzéseire fogták hálóba a halászok – már a neves természettudós sem láthatta: a garda akkorra már annyira túlhalászottá vált, hogy nem gyülekezett olyan mennyiségben Tihany körül, hogy azt a hegyen járók láthassák. Ekkor írta le ezt, ismételjük meg, 1887-ben: „A régi magyar ember gondozta a halat, a mai magyar ember irtja a halat.” Valamint ezt: „A magyar halászat föléledése az okszerű tógazdaságtól függ.”

– Saját lapomból, a Szabad Földből tudom, hogy a ’70-es évek közepén is a halászat jövőjét nem a természetes tavakban látták: „A halászok működési területe lassan áthelyeződik. Az asztalra kerülő hal nagyobb részét már most is tavakban nevelik, leginkább termelik” – írtuk.

– Meglehetősen sokáig éltünk a tervgazdálkodás bűvkörében, amikor ugyebár illett az előző év eredményeit rendre túlszárnyalni. Így fordulhatott elő, hogy az ’50-es években egyre-másra születtek a csúcsfogások: volt év, hogy 1700 tonna halat vettek ki a tóból!

– Maradt még egyáltalán benne valami?

– Maradt. A Balaton halállományát ugyan pontosan senki sem tudja megbecsülni, de ma úgy gondoljuk, hogy 10–15 ezer tonna hal lehet a tóban. De voltak itt egyéb bajok: a déli part lebetonozása, a mezőgazdaság katasztrofális mértékű kemizálása, a halpusztulások, az idegenhonos halak – busa, amur, törpeharcsa – betelepítése, az őshonos fajok – például a keszeg – túlhalászatára tett kísérletek, hogy csak a legfőbb okokat soroljam.

– Haladjunk sorjában.

– Az első, tömeges halpusztulás 1965-ben történt: 500 tonnányi(!) elhullást okozott a klórozott szénhidrogének, például a DDT növényvédő szer bemosódása. A következő tíz évvel később, 1975-ben játszódott le – eredménye mintegy 70 tonna hal elhullása volt –, okát máig vitatják. A lokális gardapusztulás 1982-ben következett be, majd 1985-ben az angolna, 1987-ben pedig több faj pusztulását regisztrálták. Az okok többsége ismert, noha a járulékos és komplex hatások miatt némelyik még ma sem kellően tisztázott. Az utóbbi három eset 1991-ben, 1992-ben és 1995-ben következett el, összesen majd’ 500 tonna angolna pusztult el. 2011-ben komoly veszteség érte a harcsaállományt, majd az elmúlt évben volt szokatlan mértékűnek tekinthető a gardaelhullás.

– Folytassuk az okok feltárását akkor ezzel a Balaton-idegen angolnával. Mit keres ez egyáltalán nálunk?

– Nem egészen igaz, hogy Balaton-idegen, hiszen korábban, a tudatos telepítések előtt is fellelhető volt itt nyomokban. Ma már tudjuk, nem volt nagy ötlet ekkora mennyiségben betelepíteni. Utoljára 24 éve tettek a tóba vagy nyolcmillió darabot. Amúgy a világon mindenfele él, de a magyar konyha idegenkedik tőle. Ami a legérdekesebb: amikor nagyjából hétéves lesz, bárhol éljen is a világban, elindul ívási helyére, az Atlanti-óceánban lévő, különlegesen meleg, sós, kék és hínaras vizű Sargasso-tenger felé. Most képzelje el a balatoni angolnát, amikor nekiindul: Sió-csatorna, Duna, Fekete-tenger, Földközi-tenger, Atlanti-óceán – feltételezhetően még soha egyetlenegy sem ért oda. Nemcsak a tíz-egynéhány ezer kilométer okán, hanem azért is, mert a Sió zsilipjénél mi megfogjuk. Nyugati országokban kedvelt csemege: tavaly 150 millió volt az angolna exportjából a bevételünk.

– Nézzük a busát.

– Ez is egy nagy tévedés volt: azt hitték, hogy majd megeszi az algát, és ezzel meg lesz oldva a Balaton eutrofizációjának (növények elszaporodása a vízben – a szerk.) „mellékterméke”, az algavirágzás. Ugyan megeszi, csak az emésztésével vannak bajok, viszont a zooplanktont is elfogyasztja a balatoni őshonos halak elől. A busa őshazája egyébként Kína, az ottani nagy folyókban él.

– Az akkori okoskáknak üzenném: helló, a Balaton nem folyó, hanem állóvíz!

– Néhány döntéshozó bizonyára hiányzott egy-két biológia- és földrajzóráról… A busát nehéz visszahalászni, viszont az elhullott tetemek olykor jelentős riadalmat okoztak. Volt év, hogy 50 tonnányi tetemet is kivettünk a tóból. Ma már ez szerencsére csökken, az idén eddig nagyjából 700 halat dobott fel a víz. Azonban busaügyben két kérdésre szeretnénk végre választ kapni a tudománytól: mekkora tömegben él a Balatonban, és képes-e itt szaporodni? Az első kérdésre eddig meglehetősen eltérő adatokkal szolgáltak (3, de akár 10 ezer tonnára is becsülik), pedig fontos lenne ezt pontosítani, mert a további terveket csak ennek figyelembevételével lehet kialakítani. A második kérdésre nincs válasz, de mivel a jelenleg a tóban élő állomány sokkal fiatalabb az utolsó telepítéssel tóba tett busáknál, vagyis vagy szaporodik, vagy pedig a Balaton vízrendszerén működő tógazdaságokból rendszeresen kiszöknek a fiatalkorú (előnevelt, egynyaras) kis busák.

– A fiatalkorú embergyerekek is szökdösnek, úgy látszik, a busánál sincs ez másként…

– Éppen ezért nagyon fontos lépés lesz a vízrendszerünkhöz tartozó tógazdaságokban a busa nevelésének törvényes megtiltása. Amennyiben a faj nem szaporodik a Balatonban, és vége a szökdösésnek, akkor a busa 25–30 év alatt kikopik a vízből.

– Hát nem a céghez tartoznak a parti tógazdaságok? Miért tartanak akkor ott busát?

– Valamikor ezer hektár tógazdaság tartozott a céghez, mióta kettéváltunk, a miénk maradt a földvári és a szárszói, összesen 40 hektár területtel. További kettőt bérlünk, a lelleit és a buzsákit – ezzel a tógazdasági területünk már majd’ 450 hektár –, de a többi fölött nem rendelkezünk. Bízunk abban, hogy hamarosan hozzánk kerül a fonyódi, a varászlói és a mórichelyi gazdaság több mint 700 hektárral, így nem csak meg tudjuk szüntetni a Balatontól idegen halak tenyésztését…

– No meg a szökdösést!

– …hanem gondoskodni tudunk az őshonos halak pótlásáról. A mai napon például hatszázötven menyhalivadékot engedtünk a tóba Tihany révnél. Ez egy különleges ízű édesvízi hal, a hatalmas mája csemege. A ’65-ös halpusztulással tűnt el a tóból, nagyapám, édesapám még horgászta. Ezért is volt nekem külön öröm ez a mai visszatelepítés.

– A tógazdaságokban nevelt halak nem lesznek iszapízűek?

– Ez butaság. Ha az iszapíz az iszaptól volna, akkor a balatoni halak mind iszapízűek lennének. Az iszapízt a kék alga okozza, amely beépül a bőr alatti kötőszövetbe. Tehát ott lesz iszapízű a hal, ahol év közben fel tud szaporodni a kék alga.

– Végezetül: ki halászik és mire a Balatonon?

– A rapsicokon kívül – akiket nagy erőkkel üldözünk – senki, semmire. Horgászni lehet, és ami azt illeti, ők lettek az új rend nyertesei. Ugyanis a Balaton a legkülönbözőbb érdekszférák (idegenforgalom, üdülés, hajózás, halgazdálkodás, horgászat, területfejlesztés, vízgazdálkodás stb.) ütközési zónája, ennyi érdek összehangolása lehetetlen. Például mi, halasok a hínáros, foszforos, úgy mondjuk: elmoslékosodott (tápanyagban gazdag) vizet szeretjük – de mit szólna ehhez a fürdővendég?! A halért csak a horgászok fizetnek, évente több mint 500 millió forintot. Hogy nézne az ki, hogy ők fedezik a Balaton halgazdálkodásához, például a telepítésekhez szükséges forrásokat, mi pedig kifutunk a flottánkkal meg a kilométeres hálóinkkal, és szépen kifogjuk a pénzükért betelepített halakat? Arról nem is beszélve, hogy manapság a horgászok, a naplóik szerint, simán kifogják az évi 600– 650 tonna halat, annyit, amennyit a kereskedelmi halászok fogtak egykor. Márpedig két dudás egy csárdában nem ígéretes felállás…

– Vagyis a tóparti vendéglős is csak a már említett zsinóráztató Jani bácsitól vehet legálisan igazi balatoni halat?

– Legálisan tőle sem, hiszen a horgász nem kereskedő. Ezzel együtt, körbe a tó partján, a megszámlálhatatlan csárdában, sütödében, étteremben szemrebbenés nélkül kínálják a balatoni halászlét, keszeget, süllőt, fogast, harcsát. Hogy hogyan? Meg lehet oldani – mondják. Okosba’…