Petőfi bennünk él, hal

Bevallom, kajánkodni indultam a Fiumei úti temetőbe, ahová  Morvai legalább 35 ezer ember érkezését várta, némi idegbajba sodorva a temető személyzetét, de ha nem is ott, legalább az egész napra kibérelt Pap László arénában biztosan lesznek ennyien, mondta, s jelezte: negyven tévéstáb küld tudósítót. Aztán a délelőtt 11-re meghirdetett temetésen voltunk vagy 150-en, forgott tán négy kamera, a sportcsarnokban pedig hiába tettek mind a 12 ezer ülőhelyre kicsi, petőfis zászlót, alig kétezren néztük-hallgattuk az egyébként nívós műsort.

Bevallom, csipkelődni indultam az „Ágyban, párnák közt halni meg” miatt; úgy látszik Szendrey Júlia ágyában sehogy sem akaródzott meghalnia költőnknek, de ezek szerint a barguzini postamester lányának ágyát már megfelelőnek találta ehhez a művelethez… Arról nem is beszélve, hogy az Alföld, a rónaság szerelmese ugyan miért írt olyasmiket utolsó levelében az ő Júliájának, hogy „Csík-Szeredának és KézdiVásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék”. Akkor hogyan is kell érteni a „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes táját”?

Bevallom, némi rosszmájúsággal kérdeztem volna: oszt’ mi is van azokkal a csontokkal? Merthogy a hosszú vándorútjuk alatt – Barguzin, Magyarország, Amerika, nem tisztázott európai titkos helyek (kolostorok?), majd megest Magyarhon – a legkülönfélébb problémák adódtak. Leginkább talán az, hogy az Akadémia, no meg a fránya amerikaiak szerint női az a csontváz… Kiszely antropológust és Morvait ez nagyon nem zavarta, külön-külön rejtegették az általuk férfinak vallott csontokat, de miután Kiszely 2012-ben meghalt, s titkát a sírba vitte, a nála lévő koponya – egyéb csontdarabokkal együtt – azóta sem került elő. Ha bulvárlap lennénk, a temetői tudósítás címe nyilvánvalóan ez lett volna: Fejetlenség a temetőben…

Bevallom, a temetés körüli hercehurcáról is szívesen ironizáltam
volna. Merthogy eleinte a Petőfi család sírboltjába szerették volna betemetni a barguzini csontokat, de ezt az állam megtagadta. Erre titkos cselhez folyamodva, álnéven vásároltak egy sírhelyet, amire név nélkül, míves márvány emlékmű került. Majd a hivatalos temetés előtt néhány héttel, nagy titokban, egy jókora beton szarkofágot süllyesztettek a sírba, ebben helyezték el a Morvainál lévő 167 csontdarabot. (A hivatalos temetésen csak egy henger alakú kapszulát helyeztek az emlékműbe, amelyen akkor már olvasható volt Petőfi Sándor neve, aki a felirat szerint meghalt 1856-ban, Szibériában.)

Bevallom, kicsit gonoszkodni is készültem a (mi) Petőfink által megénekelt „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva” miatt is, hiszen ma már jól tudjuk, hogy ama híres pákozdi csatában Jellasics korántsem futott, hanem megegyezett a békében, miután az „ütközet” a magyar oldalon mindössze hét(!) áldozatot követelt. Ha még gonoszabb akartam volna lenni – akartam! –, akkor ki nem hagytam volna Bem apót, aki bizonyára nem ismerte a Nemzeti dal híres két sorát: „Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete”, mert, ha olvasta volna, akkor nem menti életét Törökországba menekülve, hogy áttérve az iszlám hitre elérje, ne adhassák ki az oroszoknak. Bem apóból így lett Murat pasa, s nem a 14. aradi vértanú… (És akkor Kossuth apánk szabadságharc utáni viselt dolgairól egy szót se…)

Bevallom, tollamat vitriolba mártva írtam volna a hatalom ez ügyben 26 éven át tartó gyakorlatáról. Mert amit Morvaival műveltek – az egyenesen visszataszító. Lehallgatták telefonját, az APEH-et küldték rá, informátorai után indítottak hajtóvadászatot, III/3-as ügynököket eresztettek rá, ittas vezetése ügyében még a rendőrségnek nem kedvező – értsd: valódi – szakvéleményt adó orvos szakértőt is vegzálták. Igazi, magyar, undorító történet.

Bevallom, leginkább értetlenségemnek akartam hangot adni: Petőfi, aki rövid élete során nagyjából ezer verssel, költeménnyel ajándékozott meg bennünket, hogyhogy hallgatásba burkolódzott Barguzinban? De legalább egy levelet miért nem küldetett apósával, a postamesterrel? Mondjuk Arany fiának, imigyen: Laci te, / Hallod-e? Vagy magának Arany Jánosnak? „Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?” És István öccsének? „Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám? Gondoltok-e ugy néha-néha rám?”
Hogy Júliának miért nem írt – már nem is kérdezném…

Bevallom, némi szarkazmussal készültem bemutatni a nem kicsit nevetséges magyarkodást, a (túl) buzgó hazafiság temetői jelenlétét. Mert volt ott minden: magyar és székely himnusz, pityke, zászló, kokárda, papi és civil hazafias buzdítás, dolmány, csizma, szütyő, egy zacskóban föld, az egykori kukoricásból, ahol elesett, vagyis hát nem esett el Petőfi… Egy szegedi (szögedi) betyárnak öltözött bőgatyás úr hosszan magyarázta az ide sereglett barguzini Petőfiknek, hogy van nekünk az apa Turulunk meg az anya Turulunk, akik a karjukban tartják Hunort és Magort, ősapáinkat. De igazán akkor vidámodtak meg a szibériai rokonok, amikor a bőgatyás keblére ölelte őket: mi vagyunk a testvéreitek felkiáltással.

*

Ám a nap végére elment a kedvem a gonoszkodástól. Mert rájöttem, bármennyire is így hirdették, ez a nap nem Petőfiről szólt, hanem arról az emberről, aki 26 éve, vagyis 9490 napja, és mert éjszaka is ezzel álmodik: 227 760 órája vár erre a pillanatra. És amikor könnyeivel küszködve utolsóként fölállt a színpadra, már senkit sem érdekelt, hogy a kínai tudósok által 99 százalékosra becsült azonosság a barguzini csontváz és a Petőfi-leszármazottak között igaz-e, vagy a mitokondriális DNS-vizsgálatok erre nem adhatnak jó választ – mi a szívét szorító embert néztük, aki hazahozta Petőfit. Az ő Petőfijét. A nap végére rájöttem, végül is mindegy, hol van Petőfi. Mert ő leginkább bennünk van. Legbelül. És örülök, hogy Morvainak megvalósult az álma. Bárcsak mindannyiunké megvalósulhatna…