Dulai Sándor: A vak

Sepse felől, dombok között jutottam el végül Bodolyára, mielőtt indultam volna hazafelé Magyarországra. Kiszálltam a kocsiból a központban, a posta előtt, s kiballagtam a Karacsica partjára, hogy a töltésről gyönyörködjem a tájban. Az egy hét alatt olyan sokszor találkoztam a lassan húsz éve véget ért szerb– horvát háború borzalmaival – s benne a szerbek magyarok elleni bűntetteivel –, hogy meg akartam szabadulni nyomasztó érzéseimtől. A szörnyűségektől, melyeket mások éltek át, de bennem is itt kísértenek.

A Drávaszögben szinte minden faluban hallani ilyen történeteket. A felesége és gyermekei előtt meggyilkolt apáról – aki azzal vétett, hogy nem adott a hívatlan vendégeknek pálinkát –, a tolvajokat tetten érő, halálra késelt gazdáról, a horgászról, akit egyszerűen csak eltalált egy golyó, kirabolt családokról, felgyújtott otthonokról, templomokról. A vízparton, a kék ég alatt megnyugodtam kicsit, s visszaérve a faluba, már éppen szálltam volna be a kocsiba, amikor láttam, hogy a néptelen utcán, hosszú bottal a kezében egy furcsa ember tart felém.

Köszöntem, s ő visszaköszönt. – Te ki vagy? – kérdezte. Aztán bemutatkozott: – Én Sipos Pista vagyok –, s hozzátette: – vak vagyok.

Beszélgetni kezdtünk, és a vak ember szavaiból olyan keserűség áradt, hogy újra elszorult a szívem. Elmondta, hogyan ölték meg a szerbek az unokaöccsét – aki épp azelőtt újította fel a házát –, meg az eszéki könyvelőt, akinek a faluban hétvégi háza (víkendicája) volt, s ide menekült, mert itt nagyobb biztonságban érezte magát.

Nagy szerencse, hogy ő – Sipos Pista – a családjával megúszta, mert egyszer csúnyán összevitatkozott a szerbekkel. Majd meglátja, hogy mi lesz ennek a következménye, mondták, s ettől kezdve éjszakánként nem jött álom a szemére. Amikor egy éjjel felgyújtották a negyedik szomszédja házát, másnap reggel elindult a városba a jó emberéhez, egy befolyásos szerbhez. Ismerte még azokból az időkből, amikor a vízügynél dolgozott, segített is neki az az ember. Így történt, hogy az ő házuk megmaradt, nem szállt rá a vörös kakas.

A szemére azonban sötétség szállott azóta, most már homályt is alig lát. A vízügyet emiatt ott kellett hagynia, de van földjük, legelőjük – és harminc tehenük. Csak az a baj, hogy minden munka a lányára maradt, ő nem tud már segíteni neki. A vízügyes évek után elég jó a nyugdíja, de két embert is fizetni kell belőle, mert e nélkül nem boldogulna a tehenekkel a lánya.

– Száz éve ezerháromszázan éltek ebben a faluban, s még a háború előtt is háromszázan voltunk. Mára jó, ha hetven-nyolcvanan maradtunk – magyarázta búcsúzóul könnyes szemmel a vak ember. – A lányom a 45 évével a legfiatalabbak közé tartozik. Nincsen férje, volt ugyan egy szerb udvarlója, de nem akart vele költözni Szerbiába, a Bácskába. A fiatalok innen már elmentek, az idősek kihalnak – én is 75 éves vagyok –, egyre több az üres ház, ingyen se kell senkinek…

És Sipos Pista elindult a legelőre, a tehenekhez meg a lányához. Úgy lépkedett, hogy látszott, vakon is ismeri az út minden négyzetméterét. Én meg hosszan integettem utána, mintha látná… – míg a sarkon el nem tűnt a szemem elől.