Sosem megy ki a divatból - Beszélgetés Fenyő Miklóssal

– A Csavard fel a szőnyeget hamarabb született, mint én – mégis, amióta az eszemet tudom, ismerem, és még mindig, újra és újra hallom ezt a dalt, tévében, rádióban, zenéstáncos buliban…

– Ne kérdezze a Nagy Titkot! Nincs. A jó zene, műfajtól függetlenül, kortalan és nagy túlélő. Ahogy a rock and roll is örökbecsű.

– Napjaink „retroőrülete” is biztos sokat lendít a műfaj népszerűségén.

– Nehéz mindig vadonatújat kitalálni, úgyhogy normális, ha a művészi kifejezés bármely területén – a festészettől az irodalmon át a zenéig – időről időre korábbi stílusok, korszakok „feltámadnak” és reneszánszukat élik. De a rock and rollnak semmi köze a retróhoz, több mint hatvan éve nem megy ki a divatból, legfeljebb egy mai zenekar másképp játssza, mint anno Bill Haley.

– Emlékszik még a Nagy Találkozásra a rock and rollal?

– Persze, az egész életemet meghatározta. Amerikában hallottam először, kilencévesen, ahogyan a bluest vagy a countryt is. Én előtte itthon a mozgalmi dalokon kívül csak az európai klasszikus zenét ismertem a zongoraleckéimből. Egy fantáziálásra hajlamos, álmodozó, rendkívül muzikális kisfiú voltam, alkatilag túl erős szabadságvággyal és kíváncsisággal – megjegyzem, felnőttként se változtam meg. Ott kint mintha minden azt sugallta volna nekem, a rock and rollal az élen, hogy legyél önmagad, legyél szabad! Azt hittem, a rock and roll maga a világ! Aztán persze hamar rájöttem: csak az én világom.

– Milyen érzés volt négy év múltán hazajönni, egy „majdnem amerikai” kamasz mentalitásával visszacsöppenni a magyar valóságba?

– Nagyon különös. Folyton konfliktusba keveredtem másokkal, nem érdekelt, miket mondanak azok, akik szerintem hülyeségeket beszéltek. De tévedés ne essék: én nem egy Nyugatot megjárt szuperhősként a politikaihatalmi korlátok ellen lázadtam, csupán féktelen fiatalként a konvencionális dolgok, a társadalmi hagyományok ellen. Nem süllyedtem el az Amerika utáni sóvárgásban, hanem az hajtott: akkor majd én megmutatom!

– Mit?!

– Azt, hogy milyen a rock and roll életérzés, amiből aztán majd a zenénk táplálkozott. Kicsit szemtelen, kicsit provokatív, játékos és izgalmas, nem tűri a korlátokat. Az egész olyan, mintha nekem találták volna ki.

– Elhitték itthon önnek, hogy képes erre?

– Sokan eleinte azt se hitték el, hogy Amerikában jártam; sok bizonyítékot kellett letennem az asztalra, hogy ne tartsanak hazugnak. Itthon az emberek vasfüggöny mögött éltek, szovjet propagandafilmeket láttak, én meg azzal jöttem, hogyan néz ki élőben az a Jerry Lee Lewis, akinek a hangját néha elcsíptük a táskarádióban. Amerika akkoriban sokkal messzebb volt tőlünk, mint manapság, itthon nagy elődök híján nekünk magunknak, az 1967-ben megalakult Hungária együttesnek kellett kitaposnia az utat.

– Jó úton jártak, hiszen a követő évben már megnyerték a Ki mit tud?-ot. A kulturális élet fölött is uralkodó hatalom szemét nem csípte ez a néhány lázadó, szemtelen fiatal?

– A klasszikus „három T” alapján: nem támogattak, legfeljebb tűrtek, de legalább nem tiltottak minket, a zenénket. Az együttest a nyilvánosság ereje repítette fel odáig, a közönség rajongott értünk, úgyhogy nemigen lehetett volna szép csendben levenni minket a műsorról. Ugyanakkor, ha nagyon irritáltuk volna őket, szemrebbenés nélkül eltörölnek minket, mégse tették. Maradt hát némi gáncsoskodás, például 1977-ben a Beatles-láz című lemezt a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat nem engedte utcára, és csak húsz évvel később jelenhetett meg.

– És ön? Szintén tűrt?

– Bevallom, hamar engedtem a kezdeti konok, megalkuvásra képtelen „na, majd pont te fogod nekem megmondani, hogy csináljam” attitűdből. A zenekar csapatjáték, amelyben kiválasztódik az irányadó-hangadó vezető – ez lettem én. Ezzel viszont felelős is lettem az együttesért. Zenélni akartunk – ezért a szent célért, megfogadva a baráti intelmeket, sokszor inkább cenzúráztam a mondanivalómat. A hatalom meg néhanapján minket. Például a „lépj be hozzánk a szabad jampista pártba” mondatot túl veszélyesnek találhatták, mert át kellett írnunk a „szabad” szót „első”-re. Egyébként határozottan jót tett nekem némi önkontroll, mert kezdtem azt hinni, enyém a világ, azt csinálok, amit csak akarok...

– Ezt a korlátokat nem tűrő rock and roll teszi az emberrel?

– Fenét! A hirtelen jött siker és a fejünkbe szállt dicsőség. Emlékszem, a kezdet kezdetén nagyon el voltam szállva magamtól. Amikor a Nagykörúton nemegyszer a falhoz szorítottak a rajongó lányok, leráncigálták rólam az inget és sikongva kértek autogramot – én simán elzavartam őket valami flegma vagy durva szöveggel. Idővel belegondoltam: ha engem mondjuk Elvis Presley ilyen nagyképűen elhajtott volna, azonnal leírom egy életre. Körülbelül 25 éves koromra minden a helyére került, megtanultam a művészi alázatot – mégis, látja, évtizedek múltán is bántanak azok az egykori gyerekes „bűnök”.

– A zenekari tagok jöttek-mentek, cserélődtek, volt feljebb és lejjebb, de mégiscsak sikeres korszakban bomlott fel a Hungária 1983-ban. Miért?

– Bármennyire furcsán hangzik, a kudarc kohéziós, azaz összetartó erővel bír, küzdésre ösztönöz, míg a siker idővel inkább bomlaszt. Amikor fut a szekér, valahogy mindenki kezdi elhinni magáról, hogy mindez egyedül neki köszönhető, menne ez neki szólóban is. Egyszer csak megérett az idő, hogy külön utakat járjunk.

– Önnek bejött a szólókarrier. Mégis egy időben kezdő zenekarok, énekesek – többek között Szandi – sikeres menedzsereként tűnt fel, a színpad mögött, a színpad helyett. Miért nem saját maga menedzselésére fordította ezt az energiát?

– Higgye el, a siker nem csupán helyrajzi kérdés. Nem kell feltétlenül a színpad közepén állni, hogy egy produkció örömet szerezzen. Olyan ez, mint a foci: olykor világosan látszik, hogy le kell passzolni a labdát a gólhelyzetben lévő társunknak, mert neki ez most garantáltan sikerülni fog.

– Értem én, de akkor is tény: a gólpasszt adó vállát csak megveregetik, míg a góllövő nevét feljegyzi az utókor.

– Igaz, de a gólpasszt adó nem vonul vissza örökre a meccs után azért, mert akkor éppen nem az övé a dicsőség. A nagy játékos tud háttérben maradni, ha úgy hozza az élet, de küzd érte, hogy legközelebb igenis ő rúgja be. Láthatja, öt évtizede a zenészpályán játszom.

– Azt mondta, ön fantáziálásra hajlamos, álmodozó lélek. Játsszunk el a gondolattal: milyen pályát választott volna szívesen, ha nincs a rock and roll?

– Hmmm... mondjuk, sportriporter lennék, imádom a sportot, azon belül is rajongok a fociért… vagy pszichológus, mindig mindennek a lelki hátterét boncolgatom… esetleg jogász, roppant fejlett az igazságérzetem… Inkább hagyjuk! Egyszerűen nem szeretnék elképzelni sem egy olyan életet magamnak, amelyben nem kap főszerepet a rock and roll. Ez a legrosszabb rémálmom!