Túl a rémségeken - A menedékvárosban jártunk, Kiskunmajsa határában

Magyarországon nincs szegénység, nincs hajléktalanság – ezzel a megállapítással manapság is sokszor találkozunk. De nem mondtak mást a szocializmus idején sem, pedig az 1980-as évek közepén már nem lehetett letagadni a problémát. Tulajdonképpen a szükség hozta létre az ország első karitatív szolgálatát, a Menedék Alapítványt, amelynek egyik alapítója és mai elnöke Kovács Zoltán. – Édesapám a budafoki baptista közösség lelkésze volt, a bátyám pedig ifjúsági vezető – meséli az elnök. – Ha jól emlékszem, 1983-ban utcára került az egyik fiú, a csövesekhez csapódott. Hosszas rábeszélés után sikerült az egész galerit elhívni a gyülekezetbe. De a bakancsos, szögecses bőrdzsekis fiatalok látványa zavarta a többieket, így az alagsorban nyitottunk számukra egy klubot, ahová viszont csak az ablakon át tudtak bejutni. A tanácselnök szóvá tette, hogy ez nem a legjobb megoldás. Nem rakhattuk őket újra az utcára, ezért törtük a fejünket, miként lehetne együtt tartani a csoportot.

A keresztény kezdeményezés majdhogynem zsákutcába került, mivel felettesük, az Állami Egyházügy Hivatal szerint a fiatalság körében semmiféle probléma nincs. Ezek után nagy merészség volt a baptisták részéről, hogy szövetkeztek a reformátusokkal, és közösen működtették a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót. Azért párt- és állami szinten is akadtak olyanok, akik reálisan látták, mi történik a mély magyar valóságban. Épp a Kádár-korszak kulturális ideológusa, Aczél György lánya, a gyermekvédelem elkötelezett híve, B. Aczél Anna segítette hozzá őket, hogy megkapják az engedélyt a Menedék Alapítvány létrehozására. Később más, magas pártkapcsolatokkal rendelkező apuka lányának segítsége kellett az előrehaladáshoz – dr. Gondos Annáról, az első családgondozók egyikéről, az első, családokat segítő nem állami, humán szervezet alapító elnökéről van szó.

– Alapítványunk német és amerikai kapcsolatok, példák segítségével fejlődött – folytatja Kovács Zoltán. – Már nem feltétlenül az utcai kríziskezelésre összpontosítottunk, hanem a megelőzésre is. Megvettük a tóalmási kastélyt, ahol fiatalokat táboroztatunk. Budapesten létrejött a leány-, illetve a fiúotthon. A Somogy megyei Bodrogon megteremtettük a nevelőszülői alapokat, ma már tőlünk függetlenül működnek, óvodát, általános iskolát, zeneiskolát, művészeti iskolát tartanak fenn, mindegyikben főleg önkéntes tanárok dolgoznak. Kiskunmajsán hajléktalanok és rászoruló családok találnak átmeneti otthonra. Mindig az élet hozza a feladatokat, az élet építi a rendszerünket.

* * *

Vargáné Icus hat éve költözött a kiskunmajsai intézménybe. Egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei faluból érkezett a fiával. Azóta itt új párra talált, szerény esküvőt is tartottak. Családja három gyermekkel bővült: a lányától „örökölt” két fiút és egy kislányt.

– Sógorom az újévi koncertjeiről is híres hegedűművész – kezdi az asszony. – Az öccsével éltem három és fél évig. Megbántam azt a pillanatot, amikor hozzámentem feleségül. Folyamatosan csalt, bántalmazott és elszórta a fizetésem. Egyszer úgy összevert, hogy szégyelltem kimenni az utcára. Ekkor telt be a pohár, és a négyéves gyerekemmel elszöktem tőle. A karcagi családsegítő központban kértem segítséget, találtak is egy anyaotthont, de amikor megtudták, hogy honnan jöttem, helyhiányra hivatkoztak. Sírva fakadtam. Elkezdtek telefonálgatni, a Menedék Alapítványt hívták fel először. Azt mondták, mehetek, ha nem baj, hogy messzire van tőlünk. Hiszen épp az benne a jó! Az uram még így is megtalált egy hónap múlva, de szerencsére nem engedték be. Aztán megint keresett, én meg adtam neki még egy esélyt, hisz mégiscsak a gyerekem apja. Persze semmi nem változott. Nem bírtam elviselni és visszajöttem. A gyereket viszont nem adta ide, a gyámhivatalhoz fordult, de végül belátta, nem képes eltartani. Filmekbe illő kalandok következtek, a válás után szabályosan meg kellett szöktetnem a fiamat.

Már-már lecsillapodtak a kedélyek, amikor Icus első házasságából származó nagylánya telefonált, hogy bajban van. Természetesen a segítségére sietett, megengedte neki, hogy hozzá költözzön. Három hétre rá jött egy levél, be kell vonulnia másfél év börtönbüntetésre. Kiskorú veszélyeztetése miatt ítélték el, és az élettársa hallani sem akart arról, hogy szabadulásáig nevelje az öt- és kétéves fiukat. Nehéz időszak következett: Icus nyakig úszott az adósságban, édesapja súlyos beteg lett, mostohaanyja félig megvakult. Gondoskodott róluk, és a sok hazajárás közben megismerkedett egy helybeli férfival. Nem akartak távkapcsolatban élni, ezért összeköltöztek, majd házasságot kötöttek. Az átmeneti otthonban laknak, a közeli fatelepen dolgoznak két műszakban.

– A börtönből ide jött vissza a lányom, de nem lehetett kordában tartani – fejezi be történetét a 44 éves nő. – Megint terhes lett, kislányt szült. A baba egy kecskeméti intézménybe került a két fiú mellé. Egy nap felhívtak, hogy azonnali választ kérnek, családba fogadom-e őket.

Egy óra gondolkodási idő után igent mondtam. Édesanyjuk ritkán érdeklődik felőlük. Szeretném, ha végleg velem maradnának. Nekünk már így kerek a családunk. Talán egyszer sikerül innen is kiköltöznünk.

* * *

Száznyolcvanmillió forint pályázati pénzből mentették meg az enyészettől a Kiskunmajsa határában lévő hajdani orosz laktanya egyik szárnyát, ahol országos hatókörű szociális és gyermekvédelmi központot hoztak létre. A családok átmeneti otthona a maga negyven lakójával telt házzal üzemel – ez is jelzi, milyen sokan küzdenek életvezetési problémákkal. Ide vezet a hitelbedőlés, a bántalmazás, a válás. Szerencsére a Menedékvárosban előbb-utóbb mindenki visszatalál a normális kerékvágásba. Az itt élők berendezett lakásba költöznek, jövedelmüktől függően albérleti díjat fizetnek az alapítványnak.

* * *

Soós Ágnes és párja a Nógrád megyei Szécsényből érkezett, anyagi és lakhatási gondok elől menekültek. Meg az előítéletek elől, merthogy gyermekeinek apja roma, és ezt a szülei nem tudták elfogadni. Kiskunmajsa mindenkitől távol esik, látogatóba senki nem indul neki, ők is talán egyszer voltak azóta otthon. Van gondjuk épp elég. A családfő súlyos betegségen esett át, három gyereke tartotta benne a lelket. Sok segítséget kapnak: adományruhát, napi egyszer meleg ételt a népkonyháról, tanácsokat az iskoláztatáshoz. Szeretnének egy kis házat a városban, talán az otthonteremtő támogatással sikerül majd.
 

* * * 

– A hajléktalanok átmeneti otthonában ötven emberről tudunk gondoskodni, most negyvenhárman vannak, köztük érettségizett, diplomás is – mondja Tóthné Frank Anikó, a részleg intézményvezetője. – Aki ide eljut, az olyan sok pszichés és mentális problémán megy keresztül, hogy fizikai állapota sem a legjobb. Huszonkétezernyolcszáz forint juttatásból kellene új életet kezdeniük, de ez az összeg kevés a boldoguláshoz. Nemigen vannak rokoni kapcsolataik, csak az államra számíthatnak. Itt nagycsaládként élünk. Szigorúak a szabályaink, például az alkoholfogyasztással kapcsolatban. Nálunk két évig lehetnek az ellátottak, éjjel-nappal, bentlakásos otthonban. Átlagosan kilenc hónapot töltenek itt, de be kell vallani, nehezen tudnak kilépni a mókuskerékből.

– Sokszor a szülőknek, a gyerekeknek meg kell mutatni, hogyan használják a fürdőkádat, mert előtte nem láttak ilyet – árulja el Antal György, a családok átmeneti otthonának intézményvezetője, aki asztalosmesterségét hagyta hátra, hogy a krízishelyzetbe kerültek szolgálatába állhasson. – Minden apró eredmény sikerélmény. Persze az összes lakó baját nem cipelhetjük, a saját lelki egészségünkre is gondolni kell. Vannak közös rendezvényeink a Menedékvárosban, sőt hozzánk is jönnek önkéntesek, például a diósdi általános iskolából, ahol diplomaták gyerekei tanulnak, a kiskunmajsai gimnázium rajzszakköröseinek pedig a lépcsőházak falfestményeit köszönhetjük. Egyébként jó kapcsolatot ápolunk a várossal. Fontosnak tartom a nyitottságot, már csak azért is, mert egy korábban elterjedt pletyka, miszerint itt bűnözők élnek, félelmet keltett az emberekben. Jelen van az alapító baptista egyház, vasárnaponként tartunk istentiszteletet, ahová húszan-harmincan mindig eljönnek. Megtapasztalják: a hit erőt ad a túléléshez.

* * * 

Mindenki Laci bácsija – így emlegetik a 71 éves Jónás Lászlót. Az udvaron zajlik a Ki mit tud?, énekelnek, verselnek, táncolnak a közösség bátrabb tagjai. Laci bácsi a saját versével nevezett be, merthogy szenvedélyes rímfaragó. Kedves, szelíd, segítőkész ember, neki szólnak, ha javítanivaló akad a telepen. Senki nem feltételezné róla, hogy embert ölt.

– Kétszer építettem új házat, hármat felújítottam, most mégis hajléktalan vagyok. Válásom után eladtam a háromszintes szentendrei házunkat, de nem kaptam meg az érte járó negyvenmillió forintot. Négy évig hitegetett a vevő. Egyszer a lakására hívott, hogy fizet. Persze becsapott, azzal fenyegetett, hogy kinyírja a családomat. Bekattantam. Felkaptam egy tölgyfa széket, péppé vertem vele a fejét, belehalt a helyszínen. Tizenkét év fegyházbüntetést szabtak rám, kilenc év után szabadultam kedvezménnyel. A tiszalöki börtönben öt szakkörbe jártam, verseket kezdtem írni, rajzolgattam és megtértem Istenhez. Szabadulásom után egy volt osztálytársam segített, ő intézte el ezt a helyet. Bár hajléktalan vagyok, egy percig nem kellett utcán élnem. Annak idején, idefelé jövet hatvankét dolgot írtam össze, mit szeretnék másként csinálni, de egyet sem teljesítettem, másfelé vittek a hétköznapok. Néha megszólal a lelkiismeretem, hisz mégiscsak megöltem egy embert, de ha Isten megbocsátotta a bűnömet, akkor azt el kell fogadnom. Megpróbálom visszaszerezni a pénzem. De akkor sem mennék el innen, ha hozzájutnék. Hová is mehetnék?!