Ja, az a meccs, amikor a huligánok összeverekedtek a rendőrökkel?

Az északírek ellen akár nyerhettünk is volna, hiszen egy szerencsés – a kapusuk által kiejtett labdából szerzett – góllal Guzmics Richard talált a hálóba (amivel jóvátette a románok elleni korábbi meccsen a Maricának passzolt labdát, amit az be is vágott a hálónkba, ahogy kell). Tehát Belfastban a 93. percig vezettünk, amikor egy szöglet utáni 18 méteres lövést Király olyan balszerencsésen ütött ki az alsó sarokból, hogy Laffertynek két méterről csak be kellett tessékelnie a labdát a hálóba.

Ezzel a két mérkőzéssel valójában nem változott semmi, mivel az előttünk álló románok gól nélküli döntetlent játszottak Görögországgal. Ám változhatott volna: akár a második helyen is pöffeszkedhetnénk, ami a biztos kijutást jelentené Franciaországba.

Hogy miért nem így történt? Mert a mi csapatunk ennyit tud. Nincs egyetlen klasszisunk sem, aki Lafferty módra a legfontosabb pillanatban megszerzi az egyetlen gólt, amellyel eldöntené a meccseket.

A filozófiám nem egyezik Bernd Storck magyar szövetségi kapitányéval, bár nem biztos, hogy igazam van. Én ugyanis ezen a két brusztolós meccsen játsszattam volna Böde Dánielt, akinek ez a műfaja. Mindkét összecsapáson csak rövid időre tudtuk megtartani a labdát – ebben segíthetett volna a belfasti meccsen is Hajnal Tamás, akiről ott lemondott a szakvezető. Hogy Priskin helyett Nikolicsot cseréltem volna be, ez is utólagos okoskodás. A német szakember, aki korábban az utánpótláscsapatunknál dolgozott, lehet, hogy többet tud nálam: érzi, hogy majd akkor lesz igazi futballunk, ha felnő Kalmár, Nagy Ádám, a Mervó-féle generáció, akikkel a jövőt építi. Ha így lesz, igaza lesz. Csak győzzük kivárni…