Majd meglátjuk, 2017-ig van még idő - Megengedően bonyolult

Ne áltassuk magunkat: anyanyelvünk helyesírási szabályainak kanonizált gyűjteménye sosem tartozott a bestsellerek (elnézést kérek, sikerkönyvek) közé, és nyilván most sem kell rohamra számítani a könyvesboltokban. De nem is volt olvasmányos egyetlen elődje sem, és a legújabb kötetet lapozgatva sem fogjuk lerágni a körmünket az izgalomtól. Mégis parázs viták, a XVIII. század végén és a XIX. első harmadában valóságos háborúk, vérre menő csatározások előzték meg az 1832-ben megjelent legelső kiadást.

De hol vagyunk még attól! A magyar helyesírás története azzal kezdődött, hogy a középkorban az idegen származású (német, szláv, olasz) papok áttértek a szövegek magyar írásmódjára. Különös gondot okozott a z, zs, ty, gy hangok jelölése, amihez a királyi kancellária sem minden esetben tudott egyértelmű útmutatást adni. Pedig az oklevelek írásához nagyon elkelt volna a következetes szabályzatféleség.

Újfajta hangjelölést használt a XV. század első felében keletkezett és a huszitaság hírébe keveredett huszita biblia, az első magyar bibliafordítás-töredék (remélem, jó helyre került a kötőjel). A huszitizmus bukásával aztán a szabályalkotási kezdeményezéssel együtt feledésbe is merült. Különben sem lehetett megbocsátani neki, hogy a latin spiritus sanctus miként fordíttatott Szentlélek helyett „szent szellet”-re.

A könyvnyomtatás elterjedésével (a XV. század második felében) még nagyobb szükség lett a minél pontosabb hangjelölésre. 1538-ban végre megjelent az első magyar reformátor, Dévai Bíró Mátyás Orthographia Ungarica című nyomtatványa, az első helyesírási tárgyú, magyar nyelvű „ábétzéskönyv”. (Ha bárki arra panaszkodna, hogy még a legújabb helyesírási szabálygyűjtemény is mennyire száraz, tekenyakart és körülményes, javaslom, nézzen bele a derék humanista reformátor kis könyvecskéjébe.) A magyar helyesírás alapelvévé a kiejtés szerinti és a szóelemző írásmód vált, de még így sem sikerült egyhamar megalkotni a mindenki által áhított kézikönyvet.

Kétszáz évvel később, 1772-ben aztán Bessenyei György költő, a magyar felvilágosodás nagy alakja Magyarság című röpiratában leszögezte: „Minden Nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” Azt is megírta másutt, hogy Magyarország elmaradottságának oka a kultúra, az irodalom és a tudomány terén a nyelv fejletlenségében keresendő, hiszen a korabeli nyelv nem képes kifejezni a legújabb eredményeket, sem átültetni magyarra az idegen műveket. Hatására a magyar nyelv ügye, a nyelvújítás nem egyszerűen égető szükséggé vált, hanem függetlenségi mozgalom bontakozott ki körülötte. A magyar helyesírás szabályainak kristályosodása szempontjából döntő időszakhoz érkeztünk. A nyelvújítás szenvedélyes és elkötelezett vitáinak, a neológusok (az újítás hívei) és az ortológusok (akik ódzkodtak az újításoktól) csatározásainak elcsitulása után megszületett a megállapodás. A két esztendővel korábban megalakult Magyar Tudós Társaság Vörösmarty Mihály közreműködésével 1832-ben elkészítette az első hivatalos helyesírási szabályzatot, A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályait. Bő egy évtizeddel később, 1846-ban megszületett A magyar nyelv rendszere, s a Magyar Nyelvőr című folyóirat 1872-es elindulásával végre lezárult a mi százéves nyelvi háborúnk is.

Az azóta eltelt századok alatt a Magyar Tudományos Akadémia bizottságai folyton kiegészítették, pontosították, korszerűsítették a kánont. Szinte hagyománnyá vált, hogy 30–40 évente megjelenik a szabálygyűjtemény újabb kiadása. A legutóbbi 1984-ben került a felhasználók kezébe, bővített változata pedig az ezredforduló évében. Tehát éppen itt volt az ideje, hogy elkészüljön a 12. kiadás, az új magyar helyesírás, ahogyan a borítója hirdeti.

Tudjuk, hogy a magyar helyesírás szabályozása nem egyszerű dolog. Nyelvészek, tanárok, szerkesztők, korrektorok és mindenféle „szövegipari munkások” ha nem is reformokat, de közérthető, világos, elolvasható gyűjteményt vártak – a diákok persze azt, hogy hagyják békén őket. A közben kiszivárgott változások alapján többek szerint a hétköznapi nyelvet figyelembe vevő, megengedő szabályokat kaptunk, a kiejtéshez igazodó új szavakat, bonyolult szótagszámlálási műveleteket, új kötőjelezést, újfajta egybe- és különírást, s hogy a kisiskolások se maradjanak ki: új betűrendezést.

Az akadémiai bizottság állítja, az új kiadás csak ajánlást tesz. Nem az a cél, hogy büntessenek vele, hanem hogy megkönnyítsék a kommunikációt és megszerettessék a helyesírást. Majd meglátjuk. 2017-ig van még némi idő, mert csak akkortól lép életbe. Addig meg írhatunk, ahogyan a régi ismereteinkből futja.

Utóirat: Kapkodva csaptam fel a szótárt, hogy végre magyarázatot kapjak az énekesmadár kontra mérges kígyó eltérő írásmódjára. Hát nem. Vajon miért tartozik egybe az egyik, és a másik miért nem?