Nagyapáink még tudták: mielőtt kacsákat veszünk, répát kell vetni!

Zötyögünk a tanyagondnoki furgonnal Cegléd egyik legszegényebb külterületén, az Ugyeri szőlőkben. Szőlőt mutatóban sem látunk, inkább vadregényes erdő ez. Mindenhol tapintható a szegénység, elég egy pillantást vetni a düledező épületekre, az elhanyagolt tanyákra. Egyszer csak sűrűbben lakott területre érkezünk. Az első lakóháznál elcsendesedik az autó motorja, az udvaron viszont hangosabb fokozatra váltanak a jószágok. A kapuoszlopon műanyag kakasfigura, a melléképület falára két nevet festett fel valaki. Eszmeráda (sicc!) és Mirla – valószínűleg a népes gyereksereg közé tartoznak, bizonyára a házból elénk siető Marika néni unokái lehetnek. Azt hallottuk, hogy az 58 esztendős asszonynak 87 unokája van, ő azonban 110-re teszi a számukat. Nem bonyolódnánk bele a számításokba, alapinformációnak legyen elég annyi, hogy ő maga 14 gyereket nevelt fel – egyedül.

– Nem kell ide nekem ember! – szögezi le Marika, akit Horváth Zoltánnénak hívnak, tehát valamikor férjnél is volt. – Mindent megcsinálok magam. Megművelem a földet, ellátom az állatokat, megfejem a kecskét, sőt tudok vályogot is vetni. Nagy segítség, hogy a tanár úrék meg a Mártika néni foglalkoznak velem. Tavasszal vetőmagokat, palántákat hoztak, és kaptam két kecskét is. Régebben sem hagytam, hogy felverje a gaz a kertet, termeltem krumplit, uborkát, dinnyét. Nemrég vermeltem el 47 zsák krumplit! A fölösleget odaadtam a szomszédoknak, és jutott belőle a jószágoknak is.

Kitartóan ugatnak a kutyák. Galambhadsereg röppen fel a tetőről. Lázonganak a kacsák az ólban, csirkék futkosnak riadtan, egy kotlós kiscsibékkel parádézik. A kert végében két kecske legelész. Vess répát a kacsa előtt!

– Évike be van indulva. Mit csináljak vele, tanár úr? – kérdezi az asszony a négylábú nőstényt simogatva. A szakértő máris adja a tanácsot, hogy nem ártana bakkecske után nézni. Aztán arra terelődik a szó, milyen szégyen szállt a házra: – Mártika néni elintézte, hogy kutat fúrjanak a lányomnál, az meg csúnyán kiosztotta, neki nincs egy fillérje se ilyesmire. Pedig a költségekbe be kell szállnia, ezt meg is beszélték előre. Mondtam neki: mit képzelsz te!? Tessék bocsánatot kérni! Én Mártikát nagyon régóta ismerem, úgy veszem, mintha az anyám lenne. Rengeteget segített már nekem.

A kút elkészült, a bocsánatkérés várat magára.

* * *

Sipos Mihály és Ecseri Ferenc agrármérnök, tanár, önkéntes rádiós idén tavasszal elhatározta, hogy a város legelmaradottabb részén négy cigány családnak megtanítják a konyhakertművelést és a kecsketartást. Maguk azzal is példát mutatnak, hogy mindketten kötődnek a tanyához és az ősöktől átöröklött kétkezi munkához, így nemcsak elméleti tudást, hanem gyakorlati tapasztalatokat is megoszthatnak a többgenerációs famíliákkal.

– Saját magunk ellátására rendezkedtünk be az ökotanyánkon, és másokat is erre ösztönzünk – mondja Sipos Mihály, aki az Oroszlányhoz közeli Dadról költözött ide, felesége pedig a fővárosból. Két kisgyereket nevelnek, és népes állatseregről gondoskodnak, köztük Negróról, a kisméretű, Dexter fajta tehénről.

A lelkes és szorgalmas agrármérnök a helyi szakközépiskolában tanít, valamint a Mária Rádió Cegléd önkéntes műsorvezetője. Minden esetben az vezérli, hogy a hagyományos paraszti gazdálkodáshoz, az önellátáshoz szükséges tudást továbbadhassa. Ez a tudás könnyen elveszhet, ha a mai fiatalok nem tanulják meg.

– Először arra kértük a családokat, szedjék össze a szemetet a házuk körül – idézi fel a kezdeteket a fiatalember. – Bevallom, nem gondoltuk, hogy hallgatnak ránk. Amikor újból kimentünk hozzájuk, gyanakodva néztünk ki az autó ablakán. A családok gyerekeikkel együtt a portájuk előtt felsorakozva vártak, és egy szál szemetet sem láttunk sehol. Ezután ásót, kapát, kaszát vittünk. Mindenki kialakította magának a saját parcelláját. Adományból sikerült vetőmagot szereznünk. Együtt veteményeztünk, együtt palántáztunk. Alig akarták elhinni, hogy nem kell visszaadniuk a szerszámokat, meg hogy a termés is az övék maradhat. Az öntözéshez biciklin hordták a vizet, felajánlásokból tudtunk két helyen Norton-kutat fúratni. A ceglédi önkormányzattól kapott 200 ezer forintból pedig csirkéket és fejős kecskéket osztottunk ki. Azt mondtuk az embereknek, ha nem vágják le őket, mindig lesz tojás és tej az asztalukon.

Sipos Mihály kollégája, Ecseri Ferenc is agrármérnök-tanár, önkéntes rádiós és a szegények segítője. „Tanyán lakom, ganézok és tehenet fejek” – ellentétben más szaktanárral, ő így szokott bemutatkozni az iskolában az új növendékeinek, akik közül szintén sokan járnak tanyáról, amit annyira szégyellnek, hogy jobbnak látják eltitkolni. Hajdanán őt is csúfolták az osztálytársai ezért, de amikor a panelgyerekeket bújócskázni hívta hozzájuk, megtört a jég. Egy tanyán ugyanis több a lehetőség a rejtekhelyre, mint az emeletes házak tövében. Az is kezdett világossá válni: a tanyasi ember nem buta és nem fogyatékos.

– Sok diákom eleve azt kéri, tanár úr, írja be az egyest – mondja Ecseri Ferenc, aki korábban saját gazdaságot tartott fenn, birkát és kecskét tenyésztett. Három éve tanít, de a családi gazdaságba most is besegít. Szántóföldi kertészkedést folytatnak, neki növényvédő szakmérnökként a „papírmunka” jut. – Sajnos hiányoznak a gyakorlati alapok, nincs igazi motiváltság, pedig egy szakiskolában éppen ez lenne a lényeg. Ahogyan a közmunkaprogramban sem motorosfűrész-kezelőket és dísznövénykertészeket kellene képezni, hanem sokkal nagyobb hasznuk lenne a gazdatanfolyamoknak. Próbálunk valamit tenni a szemléletváltozás érdekében. Amit a szegény családoknál elértünk, már az is óriási dolog. A jövőben szociális szövetkezetként szeretnénk tevékenykedni, ennek érdekében már megtettük az első lépéseket.

* * *

– Én soha nem fogok kecskét fejni! – tiltakozott a 14 éves Angéla, amikor megkapták a gidát. Most bemutatja nekünk fejési tudományát. A barna szőrű jószág mekegés nélkül tűri a műveletet, a szép arcú kislány pedig rutinosan végzi a dolgát. Az összegyűlt tej pillanatok alatt elfogy a családban, de azért a nyáron tudtak belőle kevéske sajtot is csinálni. Az anyuka, Jónás Katalin a városba jár dolgozni, két lányának erejéhez mérten igyekszik mindent megadni. Amióta nincs velük az alkoholista apuka, az életük is biztonságban van. Szorgalommal és megbízhatósággal sokat el lehet érni: ha majd létrejön a tervezett szociális szövetkezet, az asszony lesz az első, akit állandóra foglalkoztatnak.

Néhány házzal odébb nagy munkában vannak: festik a lakást. Gyálról költözött ide a család. A szülők itt sincsenek odahaza, lomiznak vagy piacoznak, Anita tartja a frontot. Gyöngyösöket hajkurász, kilógtak a vesszőből font kerítésen. Közben meséli, hogy a kopasz nyakú tyúkot megette a szomszéd kutyája. Aztán a kecske kerül sorra.

– Mi történt? – kérdezi Sipos tanár úr.

– Felfúvódott – válaszol a lány.

– Mit csináltatok utána vele?

– Egész éjjel sétáltattuk.

– És?

– Végül átjött a szomszéd fiú és beöntést adott neki. Gizi, köszöni, azóta jól van. Sőt, kapott maga mellé két kis kecskét is. Legalább tejet és sajtot nem kell venniük. S amióta fúrt kútjuk van, könnyebb a locsolás, ellátják magukat zöldségfélékkel. A paradicsomba beköltözött valami hernyó, nevetünk azon, hogy így legalább hús is került a portára. Rendben tartják a házat, az udvart. A virágoskertben festett gipsztörpék mosolyognak ránk. Anita is derűs, csak akkor komorodik el, amikor az álmairól kérdezzük.

– Tíz osztályt jártam ki – árulja el.

– Tanulni vagy dolgozni szeretnél?

– Sok minden szerettem volna lenni…

– Például?

– Szakács.

– Még nincs késő!

– De már késő...

És megjelennek szemében a könnyek. Hogy elterelje a gondolatait, felsöpörné a ház elejét, de az asztalosnak tanuló öccse tegnap eltörte a seprőt, újat kellene venni. Csepereg az eső, szalad inkább a gyöngyösök után, hogy fedél alá terelje őket.

* * *

Órák óta szemlézzük a határt. A kisbusz volánjánál Farkas Márta, a Máltai Szeretetszolgálat ceglédi szervezetének vezetője ül. Úgy ismeri a területet, mint a tenyerét. Korábban önkormányzati képviselőként karolta fel az elesetteket, azóta pedig a máltaisok tanyagondnokaként találkozik velük napról napra.

– Amikor Misiék megkerestek, azonnal igent mondtam – újságolja Farkas Márta, aki maga is tanyán nőtt fel, és megannyi szál köti oda most is. – Huszonöt éve járok az Ugyeri szőlőkbe, engem már elfogadnak az ott élők. Viszont az idegenekkel szemben bizalmatlanok. Eleinte rólam is azt hitték, én leszek a következő padlássöprögető. Az idősebbek még emlékeztek a kuláküldözésre, a félelem beléjük ivódott. Több dokumentumfilmes stábnak segítettem az emberekkel való kapcsolatfelvételben.

– Ennyire fontos megtalálni a megfelelő hangot a tanyasiakkal?

– Pontosan. Ha megbecsüljük őket, hallgatnak ránk. Sajnos az öregek kihalásával veszélybe kerül a paraszti gazdálkodás. Engem még megtanított a nagyapám arra, hogyan kell a zsák száját bekötni, és mielőtt kacsákat veszünk, répát kell vetni, hogy tudjunk majd mit adni nekik. Ha ezeket nem mondja el senki a fiataloknak, nem is próbálkoznak önellátásra berendezkedni. Inkább megveszik a tojást a bevásárlóközpontban, mintsem tyúkot tartsanak.

Márti három éve a Máltai Szeretetszolgálat támogatásával 60–80 nyulat osztott szét olyan családoknak, ahol szerény bevételi forrást jelenthetett a tenyésztés. Egy ötéves kisfiú szeme ragyogott, hogy ilyen felelősségteljes munkát bíztak rá. Később kecskéket, majd naposcsibéket kaptak a határban élők. Voltak olyan haragosok, akiket az állattartás újra összehozott, egy idős néni pedig azt mondta a tanyagondnoknak, többé nem kell orvoshoz vinnie, mert már nem fáj semmije.

Végül Vígh Gyulánéhoz térünk be az Intézet dűlőbe. A család legfiatalabb tagja, Vígh Gyuszi növényvédelmi technikus és virágkötő, de sehol nem tud elhelyezkedni. Talán most sikerül bekerülnie egy családsegítő asszisztensi tanfolyamra, és a jeltolmácsolást is szeretné megtanulni. Otthon szívesen foglalkozik állatokkal. Először egy bakkecske került hozzá, de Vilikét elcserélte két nőstényre, mert azok több hasznot hoznak. Lett is két év alatt kilenc utód. Amíg elszállította egy vállalkozó a tejet, abból némi bevétel származott. Most azonban jobbnak látja felszámolni az állományt. Ezután csak nyúltenyésztéssel foglalkozik.

És dédelgeti legnagyobb álmát, hogy mielőbb megjelenhessen a mesekönyve. Király és komornyik – ez lesz a címe.

BORZÁK TIBOR
RIPORTJA

UJVÁRI SÁNDOR
FELVÉTELEI