Szenvedések csatája

Egy évvel korábban, 1914 nyarán egy szerb fanatikus meggyilkolja a Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot, majd hamarosan kitör az I. világháború. Akkor persze még nem tudták, hogy világháborúvá szélesedik az osztrák–magyar–szerb csetepaté. Úgy indult, hogy a Monarchia megregulázza a folyton renitenskedő rácokat, s „mire a falevelek lehullnak”, otthon lesznek a csapatok. Nem így történt. A szerbpátyolgató és világhatalmi státusról ábrándozó oroszok nyomban megtámadták az osztrák–magyar és az időközben szintén háborúba lépő német csapatokat, de az angolok, franciák se akartak kimaradni a jóból – elkezdődött a nagy háború.

Váltakozó sikerrel folyt a küzdelem, és 1915-ben Olaszország is belépett a háborúba. Korábban ugyan a központi hatalmak szövetségese volt, de elérkezettnek látta az időt, hogy Ausztriától megszerezze az Adria partvidékét, a dalmát szigeteket, az Isztriai-félszigetet, közte Triesztet, a Monarchia legfontosabb kikötőjét. Nekünk, magyaroknak ugyan vajmi kevés közünk volt Isztriához meg Trieszthez, de az 1867-es kiegyezés értelmében közös a Monarchia hadserege, így hát a bécsi parancs értelmében menni kellett nekünk is.

Az Isonzó egy kis hegyi folyó, leginkább a mi Marosunk felső szakaszához hasonlíthatjuk. A vize is pont olyan valószínűtlenül kék, mint a Marosé, de a fölé tornyosuló hegyek sokkal magasabbak, 2000–2400 méteresek. Azokat a megmászhatatlannak tűnő csúcsokat védték a magyar bakák. Szinte mind alföldi katona volt, akik soha az életben nem láttak addig hegyet. A Velence felől támadó olaszok a nagy hegyeken átkelve igyekeztek Trieszt felé, velük szemben pedig a nagyváradi, temesvári, debreceni ezredek. És a legendás, a legnagyobb áldozatokat hozó 46-os szegediek.

Két éven át folyt az öldöklő küzdelem, a mieink tizenkét véres csatában verték vissza a támadó olasz elit hegyi alakulatok egységeit. Az 1915. július 18-a és augusztus 3-a között dúló második volt talán a legszörnyűbb.

A forró karsztfennsíkon vívott tizenhat napos ütközet során a harcoló katonák százezrei elkeseredett kézitusában küzdöttek állásaik megtartásáért, miközben a mindkét oldalról bombázó nehéztüzérség véres sorokat vágott közöttük. Becslések szerint csak abban a csatában körülbelül 90 ezer ember vesztette életét – a két tábor között nagyjából fele-fele arányban oszlottak meg a veszteségek –, miközben a mészárlás nem hozott semmilyen érdemi változást.

Az olaszok egyetlen rohammal nem tudták áttörni a magyar–osztrák vonalakat, a mieink pedig lövészárkokat kezdtek vájni a kopár sziklákba, mert addig semmi se védte őket az olasz ágyúgolyóktól.

A küzdelem 1917 októberéig tartott, amikor kitört az orosz forradalom, és a cári csapatok feladták a keleti fronton a harcot. A magyar– osztrák csapatok az ott felszabaduló erőkkel megtámogatva átfogó ellentámadásba kezdhettek az olasz fronton.

Az előrenyomuló monarchiabeli és német csapatokat az olaszok nem tudták megállítani Caporettónál, s visszavonultak a Piave folyóig. A 12. isonzói csata teljes győzelmet hozott a Monarchia számára, az isonzói frontszakasz stratégiai jelentősége pedig megszűnt.

Az isonzói csaták során egymilliónyi olasz katona halt meg, tűnt el vagy sebesült meg, a Monarchia vesztesége ennek a fele volt. A közös hadseregben szolgáló magyar halottak száma meghaladta a százezret, a sebesülteké pedig a félmilliót. A magyar nép emlékezetében Isonzó és Doberdó a fájdalom szinonimája lett, versek, népdalok sokasága szól az ottani keserű történésekről. Az egyik legmegrázóbb magyar katonanóta így hangzik:

„Kimegyek a doberdói harctérre, / Feltekintek a csillagos
nagy égre, / Csillagos ég, merre van a magyar hazám, / Merre sirat engem
az édesanyám? / Jaj, istenem, hol fogok én meghalni, / Hol fog az én
piros vérem kifolyni? / Olaszország közepébe lesz a sírom, / Édesanyám,
arra kérem, ne sírjon…”