'Mennék, de nem mozdul a lábam' - A rémálmok elmúltak, és hihetetlen fordulatok jöttek!

Az RTL Klub Hungary’s Got Talent tehetségkutatójának zsűritagjával, Horgas Eszter fuvolaművésszel beszélgettünk.

– Nem fogytak még el a talentumok?

– Nem bizony. Engem is meglepetésként ért, hiszen tényleg sok tehetségkutató műsort láttunk már. De most egészen másról van szó. A Hungary’s Got Talent a brit műsor magyar megfelelője, amelyben a zsűrinek is összetettebb a feladata. Az is örvendetes, hogy nemcsak énekesek és együttesek, hanem számos műfaj képviselői mérettetik meg magukat. Egyetlen szempont létezik: amit csinálnak, abban jók legyenek és tudjanak üzenetet közvetíteni. És léteznek ilyenek! Abszolút XXI. századi látványprodukciók kerültek elő, amilyenekkel eddig csak Nyugaton találkozhattunk. Számomra az a legizgalmasabb, amikor különféle művészeti ágak ötvöződnek. Mindezeken túl persze a válogatókon nem lehetett kivédeni a rémes, lélekölő, unalmas fellépéseket sem, ezeken még nevetni sem tudtam. Nekem a zsűrizés érzelmi hullámvasutat jelent: egyik pillanatban törölgetem a könnyeimet, a másikban meg kőkeményen megmondom a véleményem.

– Ezt a szerepet osztották önre a zsűriben?

– Nincs előre leosztva semmi. Annyira erős egyéniségek, öntörvényűek vagyunk, hogy egyikünket se lehetne beskatulyázni, és éppen ettől válik izgalmassá a munkánk. Nem csak igeneket vagy nemeket mondunk. A jelentkezők történeteit, élethelyzeteit megismerve és átérezve, más véleményt alkotni. Ha pedig egy versenyzőtől el kell búcsúzni, azt a show kedvéért tehetnénk összeborulva és zokogva is, de nekem az a véleményem, hogy okosan megfogalmazott kritikával többet lehet segíteni. Számomra erről szól a tanítás.

– Önnel is kritikusan bántak hajdanán?

– Tanáraimról, mestereimről vegyes emlékeim vannak. Növendékként is éreztem elhangzó mondataik fontosságát, de csak felnőtt fejjel értettem meg, mit jelentenek valójában. Kamarazenét Kurtág Györgytől és Rados Ferenctől tanultam a Zeneakadémián. De tanítómnak tartom első mesterhangszeremet is, vagy zenésztársaimat, kollégáimat. Szerencsére nem mindenki „ájult el” tőlem. Hallottam olyan véleményt, hogy soha nem lesz belőlem profi művész, mert aki annyira bevadul a zenétől, mint én, az örökre amatőr marad. Zokogva rohantam Kurtág tanár úrhoz, aki azzal nyugtatott meg, hogy a profi és az amatőr út találkozási pontján érhető el az igazi tudás. Egy kiváló mesterembert maximális szakmai felkészültség, biztos hangszerismeret és igényesség jellemez. Magam is törekszem ezekre, mindazonáltal még többre vágyom. Képtelen lennék hideg fejjel játszani, számomra fontosak az érzelmek. És szeretem megosztani a világról alkotott véleményemet, gondolataimat is.

– Mit hozott otthonról?

– Felbecsülhetetlen értékeket. Az akkori szellemi közélet legjelesebbjei jártak hozzánk, nagyapámhoz főleg képzőművészek, Bálint Endre, Anna Margit, a szüleimhez (Horgas Béla költő és Levendel Júlia lapszerkesztő – a szerk.) Csoóri Sándor, Konrád György, Eörsi István, Kenedi János, Mészöly Miklós írók. Négyen vagyunk testvérek. Magunktól rájöttünk, és ezt a bátyám viccesen mindig meg is jegyezte: nekünk nem kitűnőnek kell lennünk, hanem zseninek. Én úgy nőttem fel, mint egy sportoló. Állandóan gyakoroltam, bulizásra nem maradt idő. Amikor reggel kinyitottam a szemem, folytak a könnyeim. Húszévesen férjhez mentem, attól kezdve a magam lábán állok. Mennyire más ez manapság! Lassan felnőnek a lányaim, de eszük ágában sincs elhagyni a „mamahotelt”. Valószínűleg ők nem vágynak úgy az önálló életre, mint hajdanán én. Pedig el kell hagyni a fészket, máskülönben hogyan tanulnának meg repülni?!

– Azért azt ne hallgassuk el, hogy ön a korai önállóságát igencsak megszenvedte!

– Dédnagyanyám, nagyanyám és anyukám sem volt még húszéves, amikor férjhez ment. Követtem a példájukat. Sajnos nekem nem sikerült jól választanom. Rengeteg megalázást kaptam a férjemtől, megcsalt, kezet emelt rám. Második lányunk születése után sem lett jobb a helyzet, amit nem tudtam tovább tolerálni. Egyedül maradtam két kisgyerekkel. Hatalmas fájdalom rabja lettem. Bizonyos vonatkozásaiban máig nem tudok rá gyógyírt találni. Az élet nagy igazságtalanságának tartom például, hogy a lányaim nem kaphattak olyan apaképet, amilyen nekem jutott. Mindannyiunkat megtalál néha egy hatalmas gyomros, a lényeg azonban abban rejlik, hogyan állunk fel belőle. A rossz történetekből úgy is ki lehet jönni, hogy leszűrjük a tanulságokat, a tapasztalatokat, és a jó dolgokat felerősítjük. Nekem fölöttébb erős és szerelmetes kapcsolatot sikerült kialakítanom a gyerekeimmel. Nyilván azért, mert nemcsak anyjuk, hanem apjuk is akartam lenni egy személyben.

– Tudott továbblapozni az életében?

– Sokáig rémálmaim voltak: mennék, de nem mozdul a lábam. Aztán a hétköznapok valóságában mégiscsak sikerült elindulnom. Hihetetlen fordulatok következtek be a pályámon, és a magánéletem is rendeződött. Egyetemista lányomnak saját színjátszó csoportja van, a kisebb pedig második lett az országos énekversenyen, operaénekesnek készül. Budapest környékén lakunk egy varázslatos kertes házban.

– Le a kalappal ön előtt, hogy egy szál hangszerrel ilyen egzisztenciát tudott teremteni!

– Mindenért megdolgoztam. Családi házunkat például a külföldi fellépéseim gázsijából tudtam megvenni. Tisztességesen élek, és becsülettel végzem a dolgom. Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Amikor tavaly kiderült, hogy Vukán György zongoraművész rám hagyta örökségének egy részét, a bulvársajtó igaztalanságokkal vádolt. Tíz évig zenéltünk együtt, sokat tanultam tőle. Művészi kapcsolat volt köztünk, a múzsájának tekintett. Aztán részéről felerősödött az érzelmi vonzódás, én pedig próbáltam hátrébb lépni. Engem is meglepett a végrendelete, amit tiszteletben tartottam, bár tudtam, az összeg nem engem illet meg. Hiába kötötte ki, hogy a gyerekeimre és magamra költsem, én inkább rászoruló fiataloknak adok belőle ösztöndíjat tanulásra, utazásra, hangszervásárlásra. Biztos vagyok benne, hogy ennek ő is örülne.

– Nem bosszantják az előítéletek?

– Régebben sírtam, ha bántottak. Az amerikai gitárossal, Al Di Meolával való közös munkám kapcsán is fantáziáltak az emberek: biztosan csak azért mondott igent, mert tetszem neki. Ekkora világsztárral zenélni óriási megtiszteltetés! Nekem kellett a bizonyosság, hogy a tudásom miatt választ. Ha netán összecuccolok vele, ez a bizonyosság abban a pillanatban szertefoszlik.

– Különben meg miért baj az, ha valakinek tetszik? Ne mondja, hogy a szépsége hátrányt jelent!

– Talán inkább a sors kompenzál a párkapcsolati szenvedéseimért. És tudja, azért az sem mindegy, hogy néz ki valaki a színpadon. Nem kell feltétlenül szépnek lenni, de a belső kisugárzás elengedhetetlen. Nem árt egy mutatós fellépőruha, a díszletről nem is beszélve. Ez ma már a show része. Személy szerint nekem iszonyatos összegeket ajánlottak, hogy legyek egyik vagy másik cég reklámarca. Amikor egyedül éltem a gyerekeimmel, nem is jött volna rosszul a pénz, mégsem vállaltam el. Nem akarták odaírni, hogy „Horgas Eszter fuvolaművész”, én meg nem akartam manökenként tündökölni.

– Színvonalas produkciók fűződnek a nevéhez. Mi jöhet még?

– A hangszeres szólista útja sosem ér véget. Eléggé behatárolt a fuvolára írott darabok száma, ezért is tágítottam a mozgásteremet más műfajokkal, különleges produkciókkal, mint például a Carmen és a Mária. Nyáron máltai, szicíliai, török és görög turnén jártam egy klasszikus műsorral, már meghívtak a következő szezonra is. Augusztusban ötödik alkalommal vezettem Balatonfüreden a Partitúra Összművészeti Kurzust. Nagyon lelkesek vagyunk, azon dolgozunk, hogy iskolai kereteket teremtsünk a tehetséges gyerekeknek. Tanítok a budapesti Weiner Leó Zeneiskola és Szakközépiskolában, tizenhat növendékem van. Mindeközben folyamatosan koncertezem együttesemmel, a Class Jazz Banddel, illetve Falusi Mariannal. Közben fut az RTL Klubnál a Hungary’s Got Talent. Ezenkívül szeretnék újabb produkciót összehozni egy világsztárral. Már folynak a tárgyalások, de hogy kivel, azt nem árulhatom el. Ha megvalósul, én leszek a világ legboldogabb embere.