Sírva olvastam a 70 éves lap születésnapi számában...

Péceli asszony jeligére:
"A 70 éves Szabad Föld augusztus 28-i, jubileumi számában sírva olvastam Pálfalvi Gábor cikkét, amelyet 1996-ban a drága Szentatya, II. János Pál pápa magyarországi látogatásáról írt. Nagy nap volt az, családom majdnem minden tagja kint volt akkor a Szentatya fogadásán. Tizenhat éves lányom hónapok óta szorgalmasan gyakorolt a sashalmi kórusban. Mivel én tér- és tömegiszonyban szenvedek, nekem sajnos itthon kellett maradnom. És csodák csodája – mint mondani szokták: „Ha a római pápa eljön...” – Vojtyla atya megadta azt az egy napot, hogy együtt lehettem az unokámmal, aki ma már villamosmérnök. Hosszú idő telt el azóta, és én sajnos ki lettem iktatva az unokáim életéből. A két menyem igen lehetetlenül bánik velem, csak amíg szükség volt rám, addig kellettem. Öt gyermekem közül csak a két fiamnak vannak gyermekei: öt unoka. Csak imádkozhatom értük, a kicsiket nem vihettem misére, templomba sosem. Fiaim ministráltak és rendes apák lettek – de nem tudnak mit tenni a feleségek ellen. Három lányomnál nincs még gyermek, tanár-, illetve óvónők. Reménykedem, hogy megérem a többi unokát – de legalább még egyet. Mindenemet odaadtam – nem lett volna szabad –, kevés a nyugdíjam, így nem várható tőlem semmi nagy dolog, amire esetleg a menyeim vágynak. Nekem csak jó szó kellene, de még egy levelezőlapra vagy telefonra sem futja tőlük nekem. Marad az ima, amit talán meghallgat a Jóisten... Hiszem, mert erre tanított II. János Pál pápa, a remény embere."