Ugyanaz hátulról

Fényes palotaként épült a bűnözők búvóhelyéül szolgáló külvárosban. A Vígszínház hajdani tervezői, az osztrák Fellner és a porosz Helmer gyakorlottak voltak, félszáz remek színházat álmodtak meg a kontinensen. Ezek egyike – és sokak szerint Közép-Európa legszebbje – a historizmus stílusában épült Víg. Jókai Mór alkalmi darabjával nyitották meg, s hamarosan ez lett a főváros legfelkapottabb, polgári színháza.

Kezdettől sokarcú e teátrum: klasszikus darabokat éppúgy játszott, mint kortársakat és bájos, habkönnyű francia vígjátékokat. Házi szerzője volt például Molnár Ferenc, aki darabjainak történetét először elmesélte a kávéházi asztalánál, és ha sikert aratott vele, megírta. Olyan legendás színészek léptek itt a világot jelentő deszkákra, mint Tolnay Klári, Dayka Margit, Sulyok Mária, Csortos Gyula, Jávor Pál, Kabos Gyula, Páger Antal, továbbá Ruttkai Éva és a színészkirály Latinovits Zoltán, akiknek emlékét őrzi a színház, és még személyesen találkozhattak velük a társulat idősebb tagjai. Várkonyi Zoltán igazgató-főrendező neve ugyancsak egybeforrt a Víg történetével: ő azt vallotta, hogy az izgalmas, érdekes, érzelmekre is ható színház az igazi.

A 120 éves Vígszínház mostani évadának műsorát úgy állították össze, hogy visszatekintsenek a múltba, ennek jegyében két korábbi előadást is műsorra tűztek. Ezek egyike az 1994-es épületfelújítás nyitóünnepségén bemutatott Össztánc, amely zenés-táncos arcképcsarnokot mutat történelmünkről. A Vígszínház jelenlegi igazgatója, Eszenyi Enikő (aki 1983 óta a társulat tagja) az első, legendás Össztáncban is szerepelt, és – ez már kulisszatitok – most külön kérte, hogy ugyanabban a ruhában táncolja a tangót, mint 21 évvel ezelőtt.

A színház bohém világ, de a háttérben mindennek katonás pontossággal kell történnie. Az Össztánc például olyan darab, ahol kitáncolnak, majd villámgyors átöltözések után visszatáncolnak a színészek. A néző nem láthatja, hogyan vetkőzik neki a színész a takarásban, de több öltöztető fáradozik azon, hogy pillanatok alatt lekerüljön minden a szereplőkről, néha a bajuszt is beleértve. Így néhány másodperc múlva új külsővel teremhetnek a színpadon.

– Sokan nem is sejtik, milyen pezsgő élet van a vasfüggöny mögött. Szakemberek sora dolgozik azon, hogy minden este hibátlanul lemenjen az előadás, és megtörténjen a varázslat. Mindnyájan egy-egy kis csavar vagyunk a gépezetben – magyarázza Krisztiáni István, aki főszcenikusként, színpadmesterként évtizedek óta kötődik a Vígszínházhoz.

Meséli, a hatvanas években még nagyobb távolságot tartottak a színészek, mint manapság. Akadt azonban, aki olyan udvarias volt, hogy nem lehetett megelőzni a köszönésben; ilyen volt a gyakran sztorizó Páger Téni bácsi, ahogy a kollégák nevezték. Ruttkai Éva bűbájos stílusával levett mindenkit a lábáról. „Latinovits csak az ostoba embereket viselte nehezen, de akiben látott némi intelligenciát, azzal szívesen elbeszélgetett. Mérnök ember volt, ezért neki a díszlet technikai megoldásaira is voltak ötletei” – így emlékeznek rá.

– A műszaknak az a dolga, hogy segítsen valóra váltani a művészek, főként a rendező és a díszlettervező álmát, és ez néha okoz egy kis fejtörést. Máig emlékszem, a Padlás című musical bemutatója előtt néhány nappal azt kérte a rendező, hogy az egyik jelenetben a távozó szellemek inkább repüljenek el. Addig ugyanis egy kis kerekes kocsival húztuk ki a színpadról őket. Összedugtuk a fejünket a lakatosműhelyben, és megoldottuk, a közönség pedig tapssal honorálta e trükköt.

Az utolsó előadás mindig rendhagyó egy darab életében, ilyenkor a színészek megtréfálják egymást, jó, ha a közönség ebből nem vesz észre semmit. Megesett, hogy harangzúgás helyett ágyúszót játszottak be. Az egyik Csehov-darab búcsúzkodásjelenete után pedig a szereplő szokása szerint fogta volna a bőröndöt, hogy kivigye, de fel sem bírta emelni. Telepakolták súlyvassal, így csak üggyel-bajjal vonszolhatta ki.

Mi a Hegedűs a háztetőn délelőtti felújító próbája után járhatjuk be az épületet: benyitunk a női és férfi szabótárba, ahol a jelmezek készülnek. Kalandozunk a jelmeztárban, ahol csak katonai egyenruhából egy egész regimentre valót őriznek. Az egyik sarokban egy 25 évvel ezelőtti plakátba botlunk, két ott felejtett angyalszárny társaságában. Felléphetünk a világot jelentő deszkákra is.

Mindjárt feltűnik, hogy a színpad kissé ferde: a 3 fokos lejtés azt szolgálja, hogy a zsöllyében ülők jobban rálássanak a játékra. Igen hasznos e lejtés akkor is, ha esős jelenetet imitálnak, ugyanis a víz szépen lefolyik a csatornába. Sár, hó, eső – megannyi feladvány, hogyan is állítsák elő. Az ügynök halála című drámában van egy jelenet, amikor az ügynök – Tordy Géza alakította – magokat vet el a kertben.

– Először egy téeszből hoztunk termőföldet hozzá, de trágyázott volt, így a fertőzésveszély miatt fel sem engedtem a színpadra. A Legenda a lóról című darabban istállót kellett berendeznünk, és először az állatkertből kértünk szalmát. Na, azt aztán kidobattam, mert porzott, ezért a borászati szaküzletben kapható rafiát használtuk helyette, azt még vasvillázhattuk is. Ha sáros jelenetünk akad, az ORFI-ból hozatunk olyan gyógyiszapot, amivel a reumásokat is kúrálják, ez biztosan nem árt a művészeknek – árulja el a praktikákat Krisztiáni István. A „földgyártásra” is akad receptjük: fűrészport és forgácsot kevernek össze megfelelő arányban, fekete páccal átkeverik, és babaolajjal fényesítik – így megtévesztésig hasonlít az igazihoz.

Újabban a színház világában is egyre több látványos trükköt vetnek be, fény- és hanghatásokat, filmes effekteket, hogy elkápráztassák a nézőt. Sok mindent már számítógép vezérel. A színészeknek is gyakran kell akrobatikus elemeket tanulniuk, olykor a cirkuszi mutatványok is előkerülnek. A Cseresznyéskert című darabban például megesett, hogy Eszenyi Enikőt kettéfűrészelték, a jelenethez egy bűvész súgott. Máskor a művészek ide-oda röpködnek – ilyenkor olyan hevederekkel biztosítják őket, amilyeneket a filmes kaszkadőrök is használnak. Nem hiába olvasható ez a felirat a zsinórpadlás ajtaján: „A lehetetlent azonnal teljesítjük, a csodára kicsit várni kell.”