Akik sírják a Himnuszt

„Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk, Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél el szegény magyarokról.” A waldangellochi sportcsarnokban véget ért az ökumenikus istentisztelet, a lelkész elbúcsúzott a hívektől. A hirtelen csöndben csendült fel a régi magyar himnusz. Hogy ki kezdte, nem tudom, de már az első szótagok után bekapcsolódtak a hívek. Nem mindenki, csupán azok a svábok – de leginkább a leszármazottaik –, akiket egykor a magyarországi Pomázról telepítettek ki. No, és mi, a Pomázról érkezett vendégek.

Az őshonos németek némán hallgatják. Vélhetően nem is tudják, miért ez a szomorú hangzású szép ének. Mellettem idős férfi, Stampf János énekel hibátlan kiejtéssel. Pedig csaknem 70 éve került német nyelvterületre.

A kitelepítés idején 16 éves volt, most 85. Arca ma is sima, tekintete szelíd, csupán az óvatos léptei jelzik, hogy az évek felette is múlnak. Kifelé menet mellé szegődöm, hogy a kitelepítés körülményeiről kérdezzem.

– A községházán 1946 elején függesztették ki azok nevét, akiknek menniük kellett. 1032 nevet.

Pomáz lakóinak a negyede szerepelt a listán.

A katolikus plébános, Tölgyes Kálmán levelet írt a hívei érdekében a hatóságoknak. Ugyanúgy a református Demeter József tiszteletes is, jóllehet a svábok nem az ő gyülekezetébe tartoztak. Hiába azonban, nem segített a papi közbenjárás sem.

Hogy ki számított svábnak? A válogatásnak az 1941-es népszámlálás volt az alapja.

– A szüleim magyarnak vallották magukat, az anyanyelvük viszont német volt – emlékezik Stampf János. – Nem mondhattak mást, mert ez volt az igazság. Ezért kellett mennünk.

Csupán a legszükségesebbeket vihették magukkal. Az állomásig szekérrel fuvarozták őket, a bakon pedig két rendőr is ült, nehogy útközben valaki le találjon ugrani. A több mint ezer svábot 1946. március 12-én 32 vagonban zsúfolták össze.

Nem minden érintett érte meg a kitelepítést. Volt olyan idős asszony, akit azt követően vitt el a szíve, hogy megjelent a neve a községházán. Más a Németországba érkezés után halt meg.

Amikor az állomáson minden készen állt az indulásra, a fúvószenekar a Himnuszt kezdte játszani. Nem a németet, a magyart. Így búcsúztak a szülőföldjüktől, ahová az őseik nemzedékekkel korábban érkeztek.

– Kidobtak bennünket – fejezi ki magát egyszerűen Stampf János.

A mozdony pedig nekiveselkedett a terhének – de nem bírta megmozdítani a 32 vagont. Végül kettéválasztottáka szerelvényt, amely így két részletben jutott el az aquincumi fővonalig, ahol erősebb mozdonyt illesztettek elé.

Az út a marhavagonokban egy hétig tartott. Az amerikai megszállási övezetbe kerültek, közel a francia határhoz, a mai Baden-Württemberg tartományba. Két helyen szállásolták el őket, ahonnan aztán körülbelül 25 településre osztották el a pomáziakat.

– A második megpróbáltatás itt ért bennünket – hallgatom az idős férfit. – A németek egyáltalán nem örültek az érkezésünknek. Egyre csak azt hajtogatták, minek jöttünk ide.

Az ellenszenv oka leginkább a lakáshiány volt. A háborúban szétbombázott, szétlőtt városokból számos német család költözött vidékre.

Úgy gondolták, hogy a milliószámra betelepített sváb, szudétanémet és Európa számos vidékéről elűzött német előlük foglalja el a fedelet.

– Két-három év múltán rendeződött a helyzetünk. Akkorra már látták a helyiek, hogy szorgalmasan dolgozunk, építjük az új Németországot. Megbékéltek velünk.

* * *

Nem minden svábot telepítettek ki Pomázról, a vegyes házasságban élő családok maradhattak. Nem volt rajta a listán Cinkotai Ágnes sem, aki később pomázi otthonában meséli családja történetét.

– A svábok a XVIII. században nem közvetlenül német földről települtek Pomázra, hanem a környező falvakból költöztek át.

Az asszony ősei, a Zirkelbach család például az 1700-as évek vége felé a közeli Pilisborosjenőről. Nagyapjának nyolc gyermeke volt, akiket néhány holdnyi föld jövedelméből nevelt föl. A birtokot tovább aprózni nem lehetett, természetes volt, hogy a nyolc testvér közül csak egy viszi tovább a gazdaságot, Ágnes édesapja ezért az óbudai dohánygyárban helyezkedett el. Nevét a harmincas évek magyarosítási hulláma során Cinkotaira változtatta. A kitelepítést nem csupán emiatt kerülte el, hanem mert hadifogolyként csak 1948-ban került vissza Pomázra.

A kitelepítésnek az idős asszony sem volt tanúja. Közvetlenül a háború után számos pomázi gyerekkel együtt Sárrétudvarira került, hogy megerősödjön, a következő tanévben pedig Soltvadkertre, ahonnan csak ’46 kora nyarán jött vissza.

– Amikor hazaérkeztem, úgy éreztem, üres lett a falu. Pomázon hagyományosan augusztus 20-án tartjuk a búcsút. Kimentem, és akkor, 12 évesen döbbentem rá igazán, hogy mennyire magamra maradtam. Az egész faluban halotti csönd uralkodott. Az osztálytársaim, a barátnőim mind-mind Németországba kerültek.

* * *

Sinsheimben sétálok a pomáziakkal, és Attila Kollárt hallgatom. Szülei pomázi svábok, ő már Németországban született, de magyar nevet adtak neki a szülei. Attila nem beszéli a nyelvünket.

– Németországban 1954-ben már volt televízió – meséli szinte csak úgy, mellékesen. – A pomázi svábok összegyűltek, együtt néztük a meccset. Én akkor nyolcéves voltam, és lelkesen szurkoltam a németeknek. Hiszen én is az vagyok. A felnőttek viszont mind a magyarok győzelméért szorítottak. Akkor nem értettem, hogy miért. Hiszen ők is németek. Ráadásul azoknak a magyaroknak szurkolnak, akik őket a vagyonuktól megfosztották, hazájukból elűzték. Nem, ők akkor is a magyaroknak drukkoltak. És amikor a magyarok elveszítették a világbajnoki döntőt, még hetekig búskomoran járkáltak.

Pedig a haza még sokáig nem szívesen látta őket. A legtöbb kitelepített pomázi sváb több évtizeddel az elűzetése után jött először Magyarországra. A hatvanas években például csoportosan, osztálytalálkozóra. A Pomázon maradt rokonok lelkesen fogadták őket, a piactéren hatalmas transzparenssel: „Üdvözöljük a barátainkat!” Ami ma természetes, azt a hatalom akkoriban gyanakvással fogadta. A transzparenst el kellett távolítani, még a vacsorát is a szomszédos Budakalászon tarthatták csak meg, s mulattak hajnalig.

Persze, hogy ismét felszakadtak a sebek. Stampf János például 1978-ban tért először vissza.

– Először csak elmentünk a házunk előtt, és csorogtak a könnyeink. Aztán a falu végén visszafordultunk, úgy álltunk meg és mentünk be – emlékezik homályosodó szemmel csaknem hét évtizeddel a kiűzetése után is.

* * *

Ahogy egyre szabadabbá vált az ország, úgy erősödtek ismét a rokoni, baráti kapcsolatok. A nyolcvanas években Waldangellochban egyesületet alakítottak a kitelepített svábok és leszármazottaik. A rendszerváltást követően pedig elérkezett az ideje, hogy Pomázon is hasonló jöjjön létre.

– A kitelepített Plank Antal és Melzer Géza biztatására a férjemmel felkerestük a sváb származású pomáziakat, hogy vegyenek részt egy német egyesület szervezésében – meséli Cinkotai Ágnes. – Azt mondták, igen-igen, nagyon örülnek a kezdeményezésnek, támogatnak is mindenben, de az egyesületbe nem lépnek be, és azt sem szeretnék, hogy a nevük bárhol szerepeljen.

– Tetszett kérdezni, hogy miért nem?

– Hogyne kérdeztem volna! Azt mondták, még a lehetőségét sem akarják megadni annak, hogy ismét át kelljen élniük azt, amit egyszer már átéltek. Az elűzetést. Azért, mert annak idején megvallották a németekhez való kötődésüket.

Az egyesület végül 1991-ben megalakult, néhány évre rá pedig közösségi házat is építettek, s testvértelepülési kapcsolat létesült Pomáz és az ugyancsak számos kitelepített svábnak otthont adó Oberhausen-Rheinhausen között. Waldangellochban a pomáziak tárgyi emlékeinek otthont adó múzeumot létesítettek. A kapcsolat a kinti és az otthon maradt pomázi svábok közötti találkozások alkalmával erősödik. Egy ilyen útnak lehettem részese magam is.

Cinkotai Ágnessel és férjével, Csordás Tiborral is ekkor ismerkedtem meg. A férfi is átélte a szülőföldről való elűzetést, csak neki magyarként kellett mennie – Pozsonyból. Át tudja hát érezni a pomázi svábok tragédiáját.

– Amikor Waldangellochban a Pomazer Platzot avattuk, előbb a német himnuszt énekeltük. Amikor a magyarra került sor, már csorogtak a pomázi svábok könnyei. Azt mondták, a német himnuszt megtanulták. De a magyart csak elsírni tudják.