Andrásfalvy Bertalan, Herczegh Anita, Gémesi György - Arcok a Kalendáriumból

Hardi Péter Okulásul a jövőnek címmel Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatóval készített interjút:

„– Miként professzor úr A magyar föld sorsa című, nemrég megjelent kötetben említi, a honfoglalást követően alig telik el néhány száz év, és népességben, erőben utolérjük az angolokat, franciákat...

– Ez annak köszönhető, hogy a Kárpát-medence által nyújtott adottságokat felmértük, és bölcsen a magunk javára fordítottuk. Vagyis együtt éltünk a természettel.

– Mikor és miért kezdődött a romlás?

– Az első csapás még a XIII. században érte az Alföldet. A kapzsi főurak egy része, kizárólag saját érdekeit szem előtt tartva, mindenáron több legelőt akart szerezni Nyugatra jó pénzért kihajtható marhái számára. Kegyetlen háborút indítottak egymás ellen a legelőkért, melyben az Alföldet behálózó, sokoldalúan gazdálkodó kicsiny falvak sokasága pusztult el.

– Pedig a közvélekedés szerint a pusztulás elsősorban a törökökhöz köthető.

– A sok kicsiny alföldi falu eltűnése, helyükön a mezővárosok létrejötte, az egykori fás, ligetes, kertes, halastavas, szántóföldes környezet fátlan puszta legelővé alakulása mindenképpen a török előtti korra tehető...”

Szijjártó Gabriella Szeretet nagykanállal című interjúja Herczegh Anitával, Áder János köztársasági elnök feleségével készült, aki tiszteli és folytatja elődei jótékony munkáját:
„– Hogy látja, kik adakoznak szívesen?

– A Máltai Szeretetszolgálat jószolgálati nagyköveteként mindig részt veszek a karácsonyi adománygyűjtő akciókban; évről évre egyre több tartós élelmiszert ajánlanak fel a vásárlók, így egyre több rászoruló ünnepét tehetjük szebbé. Gyakran tapasztalom, hogy éppen a kisnyugdíjasok, a láthatóan szerényebben élő családok azok, akik nem tudnak segítségnyújtás nélkül elmenni mások nyomora mellett... Sokszor elég egy apró ötlet ahhoz, hogy elinduljon valami jó. Például olyan pofonegyszerű, magától értetődő, mint a Tápláló szeretet elnevezésű program alapgondolata: ami nekünk felesleges, azt odaadjuk annak, akinek nincs. A Nógrádi Napraforgó Egyesület tagjai és környékbeli nyugdíjasok a kertjükben megmaradó gyümölcsökből, zöldségekből lekvárt, szörpöt, savanyúságot készítenek, majd nagycsaládosoknak ajándékozzák. Ebben az is csodálatos, hogy nemcsak az nyer, aki a házi finomságokat kapja, hanem nyugdíjas készítőik is hasznosnak érzik magukat, szerintem évekkel hosszabbítja meg az életüket az, hogy érzik: szükség van rájuk. És nem utolsósorban bízunk abban, hogy azok a gyerekek, akik akár csak egy kiskanálnyival megkóstolnak most ezekből a lekvárokból, egyszer majd valamilyen formában továbbadják ezt a szeretetadományt, méghozzá nagykanállal.”

F. Tóth Benedek Vissza a kályhához! címmel Gémesi Györggyel, Gödöllő polgármesterével, a Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnökével beszélgetett:
„– Mi a fontos: legyen egy központi vidékfejlesztési program, vagy a települések találják meg a saját útjukat?

– A kettő együtt működik. Van, létezik nagyon jó vidékfejlesztési stratégia, ami a helyi erőforrásokra támaszkodva támasztaná fel a vidéket, s amit még Ángyán József állított össze, de ez nem kellett az államnak. Helyette most az osztogatás politikája a divat, a kedvezményezettek támogatása. Ez – azon túl, hogy egyenlőtlenségekhez vezet – nem számol a helyiekkel, sem azokkal az értékekkel, amelyekre építve önfenntartóvá lehetne tenni a településeket. Jó és eredményes vidékfejlesztést csak erős önkormányzatokra lehet építeni.

– Visszajönnének vidékre az eltávozott emberek, ha beindulna bármi is?

– Persze. Hiszen minek mosogatna bárki is külföldön egy-két diplomával? Meg kellene fizetni a szakértelmet, és akkor nem menne el. Ehhez persze sok mindenen változtatni kellene. Vissza kellene menni a kályhához, újra le kellene tenni az alapokat... Ki kellene mondani végre, hogy a magyar falu, a magyar kistelepülés a magyar kulturális örökség része. Szükség van a vidéki ember életszemléletére és tudására, nélküle nem lehet gazdag egyetlen nemzet sem...”