'Békességes embertudományom sokakban megfogant' – mondja nekünk a tudós, arcát a fény felé fordítva

Ilyen ember a Kossuth-díjas fotóművész és néprajzkutató, Kunkovács László, aki Gyomaendrődről indult, s bár ma is a Magyar Alföldet érzi a világ közepének, tágabb otthona – ahogy a lexikon írja róla – Eurázsia. Amire föltette az életét: az élő népi kultúra megörökítése fényképeken.

Ez – vagyis tudományos kifejezéssel a vizuális antropológia – nálunk még nem szakma, megélni belőle nem lehet. Kunkovács vállalta a rengeteg nélkülözést, így jutott el „egyszemélyes intézményként” a világ húsz népéhez. Járt a Balkán országaiban, Kínában, Tibetben, Mongóliában, Kazakisztánban, Jakutföldön, lenyűgözte Belső-Ázsia, Dél-Szibéria, az Altaj hegyvidéke, a tajga. Itthon eddig csaknem 150 helyszínen, külföldön 17 ország 37 városában, köztük Helsinkiben, Ankarában, Ulánbátorban, Almatiban volt önálló kiállítása. Az utóbbi 15 évben sorra jelentek meg kötetei: 2000-ben, 2001-ben, majd 2014-ben az Ősépítmények, ugyancsak 2001- ben a Kece, milling, marázsa – Hagyományos halászat természetes vizeinken, 2002-ben a Kőemberek, 2006-ban a Táltoserő, 2013-ban a Pásztoremberek és a Képet adok.

A 73 éves művésznek – aki sajnos mára szinte teljesen megvakult – most készül könyve a belső-ázsiai és szibériai sziklarajzokról, amelyeket rajta kívül alig látott európai ember.

– Úgy érzem, hogy békességes  embertudományom sokakban megfogant, a magvetés nem volt hiába – mondja, s a fény felé fordítja arcát. – Mások számára azonban a néprajzkutatásban a fénykép ma is csak illusztráció, és nem a szaktudomány egyenrangú alkotórésze. Pedig a kutató kezében a fényképezőgép a látható világ birtokbavételének csodaszerszáma lehet, nincs más ilyen eszköz a még élő hagyományok, a nép életének megörökítéséhez.

Megkérdeztük, útjain – sokszor nagyon messze Magyarországtól – hogyan boldogult egyedül. A válasz:

– Ezzel soha nem volt baj, mindenütt szeretettel fogadtak. Talán megérezték bennem az irántuk való szeretetet. A hagyományaikat, a szokásaikat mindig tiszteletben tarottam, velük laktam, és szinte észrevétlenül végezhettem a munkámat. Ahol többször jártam – mint például Mongóliában –, eleinte úgy éreztem, illik vinni ilyen-olyan ajándékokat. Aztán láttam, kell is nekik, nem is, és rájöttem, hogy nincs szükségük a mi európai kacatjainkra. Kell a mongol pusztán és másutt is a természetben élő embernek egy jó vadászkés, egy kukker, hogy meglássa az elkóborolt állatot, meg egy príma fenőkő. Negyediket már nem tudnék mondani. Bennünket meg – no nem engem – fölösleges tárgyak tömege vesz körül, ezért élünk-halunk...

A fiatal zalaegerszegi Németh András Rómában, a Vatikáni Könyvtárban dolgozik kutatóként, egyetlen magyarként. Négy éve, hogy pályázattal elnyerte az állást, a görög részlegben kapott munkát. Idehaza latin–történelem szakos középiskolai tanárként tanított, majd megtanult ógörögül, újgörögül, s beszél angolul, németül, olaszul és franciául is.

Számos ösztöndíj és a doktori disszertáció után jutott el a sikeres vatikáni pályázatig, most épp VII., Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárról ír könyvet, amely Angliában jelenik meg. Zalaegerszegi 10. emeleti lakásukban, a szekrényajtón nagyméretű fotó, amelyen vele fog kezet Ferenc pápa – édesanyja nagyon büszke rá, s persze ő is.

– Ferenc pápa megválasztása után a Szent Márton Házban fogadta reggeli mise után a vatikáni alkalmazottakat. Akkor készült a kép – meséli az ifjú tudós. – Életem nagy emléke marad. Nem könnyű ide bejutni, többnyire nyugdíjazással szabadul hely. Rengeteg a kutatnivaló, igazi szellemi nyomozónak tekinthetem magam. A jövedelem nem annyira vonzó, mint a munka presztízse. Viszont az egészségügyi biztosítás jobb az olasznál, és olcsóbban lehet tankolni. Igaz, nincs autóm...

Róluk és még sok érdekes emberről olvashat, aki megvásárolja a 2016-os Szabad Föld Kalendáriumot! Kedves Olvasónk, keresse a vidék hetilapjának Kalendáriumát!