'Háromfelvonásos' monológ a Kossuth-díjas Básti Julitól

I. FILMEK
Már vetítik a mozik Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című mozifilmjét, amelyben tetten érhető a rendező személyes kötődése, hiszen édesanyja mozgalmas élettörténetén keresztül tárul fel a XX. század krónikája. A viharos természetű és példás veszélyérzettel megáldott főhősnő 94 éve alatt huszonhétszer költözik: végigvonszolja a férjét meg a lányát a fél országon, valahányszor veszélyt szimatol. Át kell vészelniük két világháborút, 1956-ot és még sok minden mást. De semmi sem rontja el a kedvüket, bárhová is veti őket a sors. Mondhatni, sok magyar családdal megesett hasonló, hiszen túl kicsi ez az ország, és mindenki ugyanazt a történelmet élte meg. Nagyon izgalmas szerepet kaptam: három különböző életkorú karaktert alakítok változó idősíkokban az idős főhősnő lányaként, egy másik korban pedig a saját nagymamámként tűnök fel. Az átalakulást sminkkel, parókákkal, ruhákkal értük el. Viszont a mai jeleneteknél magamat adhatom. A főszereplő Ónodi Eszter, időskori karakterét pedig a legendás lengyel színésznő, Danuta Szaflarska formálja meg, aki a forgatás idején 96 esztendős volt. Gyönyörűek a díszletek, a jelmezek, sikerült megteremteni a múlt század különböző korszakainak hangulatait.

Egyébként nekem eddigi életem során ez volt a leghosszabb ideig készülő filmem. Talán nyolc éve is van már, amikor először felhívott a rendező, hogy mindenképpen nekem adja az egyik szerepet. Néha jelentkezett, de a forgatás csak nem akart elkezdődni. És amikor már dolgoztunk, párszor akkor is le kellett állni különböző okok miatt. Mindannyiunk számára nagy öröm, hogy végre eljutott a közönséghez. Némi izgalom van bennem, mert szeretném, ha sikeres lenne a film.

Nincs annál nagyobb öröme a színésznek, amikor olyan szerepet kap, amiben sokat és sokszor változhat. A sors egyik legnagyobb ajándéka, hogy Bacsó Péter engem választott a Sztálin menyasszonya című film főszerepére. Alaposan felkészültem rá, különböző intézetekbe is elmentem. Csodálatos volt a bolond lány, Paranya bőrébe bújni. A felismerhetetlenségig elmaszkíroztak, és kaptam plasztikból egy szabálytalan fogsort. Azért szép nőket nehezebb alakítani, mert még a hevesebb jelenetekben sem szabad elveszíteni az arc fölötti kontrollt. A vörös grófnő – amelyben Andrássy Katinkát alakítottam – forgatásán állandóan a sarkamban volt a sminkes. Ha meglátott a homlokomon egy picinyke izzadságcseppet vagy porszemet, máris akcióba lépett.

Egyszer az is megtörtént velem, amikor az 1990-es évek elején a Katona József Színházzal Londonban jártunk, hogy az angol filmesek közül látta valaki a Három nővért az Old Vicben, ahol játszottunk, és elhívott az Oroszország ház című thriller castingjára. De, mint tudjuk, a szerepet Michelle Pfeiffer „elvitte” előlem. Sajnos így a főszereplővel, Sean Conneryvel nem találkozhattam. Akárhogy is vesszük, az a pár óra a stúdióban nagyon nagy élmény volt.

II. SZÜLŐK
Édesanyám, Zolnay Zsuzsa és édesapám, Básti Lajos is a Nemzeti Színházban játszott. Ebből anyámnak inkább csak hátránya származott, mivel a vezetés úgy gondolta, egy családban elég egy sztár, az pedig az apám volt. De amikor édesanyám beugrott valaki helyett, sokan dicsérték az alakítását, sőt jobbnak tartották az eredeti szereplőnél. Türelemmel viselte a sorsát. Sosem követelőzött, hogy Básti feleségeként nem jut elég lehetőséghez. Apám 66 évesen hagyott itt bennünket. Anyám egyedül maradt 45 évesen, és bár lettek volna udvarlói, apám után eszébe sem jutott bárkihez is hozzákötni az életét. Azt nem tudom, hogyan alakult volna a pályája, ha nem ismerkedik meg az apámmal...

Nekem és az öcsémnek nem volt egyszerű mutatvány apámmal végigsétálni az utcán vagy a Balaton-parton. Mindenki mutogatott ránk: „Jé, ott a Básti!” Édesanyámat nem ismerték fel, szívesebben mentem vele. Lázadó tinédzserként próbáltam elvegyülni, ezért megváltoztattam a nevem. Nagyanyám után Bólyás Júliaként érettségiztem, és így mentem a Színművészetire felvételizni. Ott legalább nem súgtak össze, hogy én vagyok a Básti Lajos lánya. Csak akkor vettem vissza a nevem, amikor megtudtam, hogy apám menthetetlen beteg. Sosem látott színpadon. A félévi vizsgám idején operálták, és az első év végi vizsgám napján volt a temetése. Nem akartam az osztálytársaimmal kiszúrni, ezért nem mondtam le az előadást. Azt sem tudtam, hol vagyok, mindenbe belesültem. Felnőttként azt tapasztaltam, hogy akik kedvelték az apámat, hozzám is kedvesebben szóltak, mint ami indokolt lett volna, akik viszont utálták, azok nekem is igyekeztek kellemetlen perceket okozni. Akkor szűnt meg ez a „visszaverődés”, amikor saját jogon kivívtam a magam helyét a szakmában. Mindazonáltal máig előfordul, hogy Básti Lajos és Zolnay Zsuzsa gyerekeként emlegetnek, de ennek is örülök, mert legalább őket sem felejtik. Már kibékültem vele, hogy életem végéig tart ez a nehéz, de szép örökség.

Három fiam van. A legidősebb már befutott vágó, boldog a szakmájában. A középső idén érettségizik, zseniálisan rajzol, a legkisebb pedig fantasztikusan zenél és komponál is, mindketten színházzal, filmmel akarnak majd foglalkozni. Úgy tűnik, nem lehet őket „megmenteni”. Legnagyobb bánatomra és legnagyobb örömömre.

III. SZÍNHÁZAK
Meghatározó csomópontok a pályámon: Kaposvár, Katona, Nemzeti, Centrál. Kezdés, sikerszéria, éljük valahogy túl, boldogság. Nem szeretek nosztalgiázni, így nem tudnám azt sem megnevezni, melyik hely a szívem csücske. Nagy boldogság számomra, hogy a budapesti Katona József Színház tagja lehettem, ahol legendás darabokban, köztük az Übü királyban, a Három nővérben, a Platonovban, A revizorban játszhattam. A fiatalságomat jelentette. Bejárhattam velük a világot, ötvenhat városba jutottam el, évente legalább három hónapot külföldön turnéztam. De ugyanúgy első helyen említhetném a kaposvári kezdésemet is. Nagyon sokat köszönhetek nekik, fantasztikus rendezőket, kiváló csapatot, évadonként hat-hét főszerepet. A Katonában is fontos volt az, hogy az ország aktuális helyzetére megfelelő műsorpolitikával reagáljanak a színházvezetők. Aztán átmentem a Nemzetibe, ahol soha nem éreztem igazán jól magam. Tizenkét év, három igazgató. Nem tisztem megítélni semelyik korszakot, a közönség megteszi helyettem. Azt azonban nem árt tudni, hogy egy „színházgyárban”, főleg a nemzet színházában még pillanatnyi politikai szempontoknak is meg kell felelni. De amint látható, túléltem. Sőt! Azért ne legyek igazságtalan, voltak csodás munkáim, melyeket szerettem, ilyen a Macskalápon, a Hermelin, a Sirály, az Ármány és szerelem. Amikor a férjemet, Puskás Tamás rendezőt kinevezték a Centrál Színház igazgatójának, attól kezdve nagyon sokat dolgoztam ott, csupa kedvemre való szerepet játszhattam, melyek igazán boldoggá tettek. Most egyebek mellett a Pulitzerdíjas Lindsay-Abaire Jó emberek című darabjában láthat a közönség, jövő tavasszal pedig a XX. század édes-bús drámája, a Nem félünk a farkastól következik.

Hallok olyan megjegyzéseket, hogy könnyű nekem, mert a férjem az igazgató. Való igaz, mindent megbeszélünk, színházi ügyekben azonban a kollégáival együtt dönt. Sosem tudjuk kapun kívül hagyni a munkánkat. Talán azért tartós a mi házasságunk, mert a szakma összeköt bennünket. Egy civil ember biztosan nehezebben viselné, ha állandóan azzal traktálnám, hogy miként fogom ezt vagy azt a szerepemet eljátszani. Ami pedig a rosszindulatú beszólásokat illeti: jól tudjuk, kevés energia ráfordításával nagyot lehet rúgni a másikba. Ha nem lenne semmi dolgom és unatkoznék otthon, akkor sem foglalkoznék ilyesmivel. Gyerekkoromban szerettem volna mindenkinek megfelelni, de mára rájöttem, hogy ez úgysem sikerülhet. Tudomásul veszem, van, aki nem szeret, és örülök annak, ha szeretnek.

Lejegyezte: Borzák Tibor