Brahiból semmit! - Besenyei Péterrel beszélgettünk, aki bejelentette, befejezi

– Sokakat meglepett a bejelentése?

– Néhányan tudták a környezetemben, a párom, a barátaim. És egy-két embernek a Red Bullnál is elmondtam, hogy mire készülök. Megfontolt döntést hoztam, nem egyik pillanatról a másikra szántam rá magam. Negyvenöt éve repülök, és negyven éve versenyzek repülősportokban. Életem utóbbi évtizedeit reptereken töltöttem, intézkedtem, szervezkedtem, folyamatosan utaztam, szállodában laktam. Mondogatták a szeretteim, hogy jó lenne már, ha több időt lennék velük. Nekem is hiányzott a „normális” emberek ritmusa. Máskülönben úgy terveztem, ha hatvanéves leszek, visszaveszek a tempóból. Nos, jövőre betöltöm a hatvanat.

– Abbahagyja a repülést is?

– Azt nem. Légi show-kat, bemutatókat vállalok. Az utóbbi időben sok felkérésre kellett nemet mondanom, mert egyszerűen nem fért bele az életembe. Mostantól nyugodt szívvel elvállalhatom, ami a kedvemre való.

– Milyen volt a búcsú?

– Las Vegasban, a Red Bull Air Race idei szezonjának évadzáró futamán versenyeztem utoljára. Az összes pilóta és technikus a hangárban várt. A két beavatotton kívül mindenki meglepődött a bejelentésemen, mindazonáltal éreztem a felém irányuló szeretetet és megbecsülést. Az elmúlt években közel kerültünk egymáshoz, hiszen sokat voltunk együtt, valóságos kis családdá váltunk. A világbajnoki sorozat ötletgazdájaként bátrabban és hangosabban védem a pilóták érdekeit. Azóta többen kérdezgetik, ugye, nem hagyom őket cserben. Persze, hogy nem. Maradok a Red Bull kötelékében, és figyelek majd a társaimra is.

– Sosem irigykedtek önre?

– A repülés nem olyan küzdősport, ahol egymást kell pofozni. A fizikai kondíció és a teljesítőképesség mellett nálunk a pálya és az idő is számít.

– Van szabály arra, hogy meddig lehet repülni?

– A közforgalmi repülésben meghúzták a határt, hány éves koráig lehet valaki kapitány, utána másodpilótaként folytathatja. A sportrepülésben nincs ilyesfajta megkötés. Különben nem sokan vagyunk hasonló korúak, rajtam kívül Nigel Lamb közelít a hatvanhoz, de jövőre ő is abbahagyja. Akinek az élete részévé vált a versenyzés, nem könnyű visszavonulnia. Ha nagyon marasztalják, egy gyenge pillanatában elcsábulhat. Ettől én is féltem, de szerencsére a Red Bull részéről semmiféle nyomás nem nehezedett rám. Amikor először beszéltem nekik a szándékomról, őszinte sajnálkozás volt a reagálásuk. Ha rajtuk múlik, addig csinálom, ameddig csak akarom.

– Nem érzi magán, hogy mégiscsak közeleg a nyugdíjaskor?

– Egyáltalán nem. Remek kondícióban vagyok, jók a reflexeim, semmi baj a koncentrációs képességemmel. Amit húszévesen produkálni tudtam, az most is megy.

– Nincs néha félelemérzete?

– Minél több időt tölt valaki a levegőben, annál nagyobb rutinra tesz szert, fel sem merül a félelem. Én soha nem ismertem ezt az érzést. Különben hogyan repültem volna negyvenöt éven keresztül? Kerülni kell a veszélyt, és nem kell provokálni a sorsot, az egészséges kockázatvállalás azonban belefér. Különben az életünk sem veszélytelen, sőt az életbe bele is lehet halni. Tíz évig dolgoztam berepülőpilótaként és oktatóként Budaörsön, többször előfordult, hogy a levegőben megállt vagy kigyulladt a motor, de mindig sikerült földet érnem. Repülőtéren kívül egyszer Kanadában kerültem hasonló szituációba, csak ott egy kukoricásban kötöttem ki. Fejjel lefelé ágyazódtam be a talajba, ki kellett ásnom magam. Karcolások nélkül megúsztam. Viszont a mai napig nem tudom feldolgozni azt az 1982-es légi katasztrófát, amelyben kilencen vesztek oda, köztük válogatott csapattársaim és barátaim. Szívesen velük tartottam volna én is, de mivel még nem volt kiképzésem arra a típusú gépre, a reptér parancsnoka eltiltott az utazástól. Elmentem hát horgászni, ők meg nekicsapódtak a hegynek. Ezután nagyon nehezen talált magára a sportágunk.

– Nemzetközi szinten ön előtt legutóbb 1962-ben szerzett világbajnoki címet magyar műrepülő. Visszatekintve a pályájára: elégedett az eredményeivel?

– Külön kell választani a műrepülő korszakot és az Air Race versenyeket. Az viszont kétségtelen, hogy pályám első időszakában szereztem meg azokat a gyakorlati alapokat, amelyeket később hasznosítottam. Műrepülőként különböző megmérettetéseken legalább száz alkalommal álltam dobogón. Többször győztem Európa- és világbajnoki futamokon, és sorra nyertem a világkupákat is. Huszonegyszer választottak az Év Sportolójának. Az Air Race tíz évadában hatvanhat világversenyen vettem részt, többnyire az élmezőnyben végeztem.

– Van utánpótlás?

– Nem túl rózsás a hazai motoros műrepülés helyzete. Az MHSZ megszűnésével a klubok is ellehetetlenültek. Csak az rúghat labdába, aki elő tudja teremteni a szükséges költségeket. Szponzorok nélkül nem megy. Ismerek tehetséges srácokat, ketten már profi kategóriában versenyeznek. Magam is kíváncsian várom az eredményeiket.

– Besenyei Péter a példaképük?

– Direktben nem mondják, de azt hallottam, többen akkor kaptak kedvet ehhez a sporthoz, amikor engem láttak manőverezni. Ha alkalom kínálkozik rá, szívesen elbeszélgetek velük. Egyébként régebben gyakran hívtak külföldre oktatni, de egy idő után az egyre szaporodó feladataim miatt udvariasan kitértem előle. Talán majd most belefér az életembe.

– Show vagy verseny? Melyiket élvezi jobban?

– A bemutatók sokkal szabadabbak, míg a versenyeken stresszelhet az ember a szabályok és a pontozás miatt. Az is igaz, hogy a bajnokságokra való felkészülés és gyakorlás során lehet megszerezni azt a fajta légben való jártasságot, biztonságot és manuális készséget, ami a showrepüléshez is elengedhetetlen. Fölöttébb jó érzés, amikor a gép arra megy, amerre én akarom.

– És a fantázia is bedobható. Fejjel lefelé átrepülni a Lánchíd alatt vagy átszelni a Korinthoszi-csatornát nagy kihívás?

– Majdnem mindet úgy tálalják a médiumok, hogy régi álmom vált valóra ezzel vagy azzal az extrém teljesítménnyel. Tiltakozom: sosem jelentkeztem magamtól ilyen feladatokra. A Lánchíd alatti repülésre egy reklámfilmstúdió kért fel, mivel kellett nekik egy olyan snitt, ami Budapestet különleges perspektívából mutatja meg. Egy év alatt tudták elintézni az engedélyeket, holott a manőver végrehajtása csak perceket vett igénybe. Szintén mások ötlete volt az Erzsébet hídról, majd a dunai rakpartról való felszállás, vagy Kínában egy sziklahasadékon, később az Égei- és a Jón-tengert összekötő Korinthoszi-csatornán való átrepülés. Mindig csak azt vállalom el, amit biztonsággal tudok végrehajtani. Egy híd alatti mutatvány számomra abszolút veszélytelen, ugyanakkor nem kellő felkészültséggel vagy nem megfelelő géppel nekiindulva hatványozottan jöhetnek a bajok.

– Mondhatni, a védjegye lett a lánchidas produkció.

– Miután 2000-ben ezt elsőként megcsináltam, attól kezdve a Red Bull Air Race budapesti futamait ezzel az elemmel kezdi és fejezi be minden pilóta. Igaz, nem fejjel lefelé, de ez nem is lényeges.

– Hogyan készült fel tavaly a Korinthoszi-csatorna átrepülésére?

– Kiutaztam a helyszínre és végigjártam a hat kilométer hosszú mesterséges vízi utat, amelynek sziklafalai között még nem repült senki. Első ránézésre lehetett látni, hogy igen furmányos turbulenciákkal kell számolnom. Lépésről lépésre feltérképeztem a nehezen észrevehető kábeleket, a hidakat, hogy ha véletlenül leállna a motor, tudjam a menekülő útvonalakat. Háromszor utaztam oda, a végére már úgy ismertem a terepet, mint a tenyerem, de azért a meredekebb részeket megjelöltük.

– Számít újabb ötletekre?

– Biztosan megtalálnak még őrültségekkel, én pedig eldöntöm, van-e értelme belemenni. Szeretem az értelmes kihívásokat, brahiból viszont eddig sem csináltam semmit. Valaki felvetette, hogy repüljek át a Mammut Bevásárlóközpont két épülete között vagy a budai alagúton, de ezek meghaladták a józan ész határait.

– Van önnek életbiztosítása?

– Természetesen. A Red Bull minden sportolójának hivatalból megköti.