Extrém teljesítmények az SM-betegekért - János nagy futása

– Gyerekkoromban ki nem állhattam, ha futni kellett. A Duna mellett nőttem föl, a víz az én világom. Apám és a bátyám hajóztak, én is erre a pályára készültem, de akkoriban nem volt hajózási szakközépiskola. Jobb híján vízügyi szakember lettem – idézi a '70-es évek emlékeit Mészáros János, aki első munkahelyéről ment nyugdíjba nemrégiben. – Meghatározó volt az életemben, amikor a Vízügyi Igazgatóság elvezényelt egy árvízvédelmibúvár-tanfolyamra. Megszállottja lettem ennek a sportnak, egy év múlva klubot alapítottam – meséli a Székesfehérváron élő férfi, aki már fiatalon is szerette a kihívásokat.

A futás 1985-ben észrevétlenül szippantotta be. Olvasta valahol, hogy az éhező afrikai gyerekek megsegítésére futást rendeznek a világ fővárosaiban. A résztvevőknek tíz kilométert kellett legyűrniük. – A Vízügyi Búvár Klub vezetőjeként megszerveztem, hogy a tagok részt vegyenek a futáson. Tisztességesen felkészültünk a távra, becsülettel lefutottuk. Célba érkezéskor a kezembe nyomtak egy nevezési lapot a „Rankserox” maratoni futóversenyre. Úgy gondoltam, ha a 10 ezer métert lefutottam, akkor a 42 kilométeres táv sem jelenthet leküzdhetetlen akadályt. Teljesítettem – mondja Mészáros János. Három hét múlva benevezett a 240 km-es Duna Menti Szupermaraton futásra, de 184 km-nél fel kellett adnia, mert pénz híján tornacipőben futott, s iszonyúan begyulladtak a lábujjkörmei. Elkezdett triatlonozni. 1987- ben első magyarként teljesítette az Ausztriában megrendezett Ironman versenyt: 3,6 km úszás, 180 km kerékpározás és 42,2 km futás. Következtek az ultratriatlon világkupák, melyeket különleges tartalommal töltött meg.

– Véletlenül kerültem kapcsolatba a sclerosis multiplexben, azaz az SM-betegségben szenvedőkkel. Azóta másképpen szemlélem a világot, minden sportmegmozdulásomat értük teszem, az extrém teljesítmények hatására talán jobban odafigyelnek rájuk. A világon elsőként csináltam végig a tízszeres ultratriatlont, a sportvállalkozás a „Hitremény- szeretet” nevet kapta. Székesfehérvárról Barcelonába 228 óra alatt jutottam el futva, úszva és kerékpározva – emlékezik Mészáros János. Hamarosan újabb kihívás, már 6500 kilométer várta. Ausztrália négy sivatagán kerékpározott át 35 nap alatt. Sátorban aludt, kígyók, skorpiók, kenguruk, tevék között. Nappal iszonyú meleg, éjjel fogvacogtató hideg uralkodott. Olykor nem tudta, kibírja-e a szervezete. Kibírta.

Élete legnagyobb vállalkozásaként 50 évesen délről észak felé indulva hosszában szelte át Amerikát. – Délelőtt tízkor kimentem a szárazföld legdélibb pontjára, a biciklim hátsó kerekét a Beagle csatorna vizébe mártottam. Nemzeti lobogónk és az SM-zászló mellett elhangzott a magyar himnusz, majd a pedálra tettem a lábamat. A tarisznyámban a hamuban sült pogácsa és a lyukas húszfilléres mellett ott lapult egy levél is: azok az SM-es betegek írták, akikért útnak indultam. Tudják, hogy fontosak valakinek, s ha nem is kaphatják vissza az egészségüket, legalább élhető életet élnek, megállítható lefelé tendáló „rokkantkarrierjük”. Nem kérnek sokat: csak egy kis odafigyelést és olyan rehabilitációs intézményt, ahol speciális tornát kapnak, és szakképzett személyzet figyel arra, hogy ne zsibbadjanak az izmaik, s ne veszítsék el a járóképességüket.

– Bevallom, az út során jöttek holtpontok. A nagy hőségben égett-sajgott a testem, úgy éreztem, nem bírom tovább. Aztán elővettem a levelet a tarisznyából, és erőre kaptam. Tudtam, hogy nem hagyhatom cserben azokat, akik naponta megszenvedik a maguk fájdalmát, míg nekem alig pár hónapot kell kibírnom. Százkilenc nap után elértem a Jeges-tengerhez, a szárazföld legészakabb pontjára. Éjjel fél tizenegykor ragyogott a nap, leborultam a teremtő előtt, megköszöntem, hogy sikerült – ad számot útjáról Mészáros János, aki 2003. augusztus 20-án megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjét.

Nyugdíjasként sem pihen, új szenvedélye a sárkányhajózás. Természetesen nem „öregesen” evezget, öt évvel ezelőtt a sárkányhajó Európa-bajnokságon a magyar válogatott a grand senior hajóosztályban bronzérmet nyert. Mindig a szeme előtt lebeg élete mottója: „Az ember a saját hitével, kitartásával és kellő alázatával mások számára szinte hihetetlen dolgok végrehajtására képes.”