Ha nem tudunk ugrani, lépjünk - mondta Kádár. A csészealjak pedig repülnek - Hódmezővásárhelyi riport

A napokban volt éppen ötven éve, hogy Hódmezővásárhelyen, egy bezárt temetőből 580 elhunytat vittek át egy másik sírkertbe, hogy nekikezdhessenek az akkori Közép- Európa legkorszerűbb porcelángyára építésének. Az 1965-ös első kapavágás előzményes ügy volt: következménye az MSZMP három évvel korábbi, híres VIII. kongresszusának. Jelentős tanácskozás volt, aki jól figyelt, megtudhatta például, hogy hazánkban befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása (a küldöttek felállva éltették népünk hős vezetőit), s hogy mostantól a szocializmus építésének büszke szakaszába érkeztünk… Azért elhangzottak ennél komolyabb mondatok is, például az a néphagyomány által Kádárnak tulajdonított szólás, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. (Valójában ezt Méray Tibor írta le először az Irodalmi Újságban, de annyira megtetszett Kádárnak, hogy használni kezdte, és mint az ő mondása terjedt el.)

S végül elhangzott egy harmadik megjegyzés is – ezt tényleg Kádár mondta: „Ha nem tudunk ugrani, akkor lépjünk egyet.” A Szovjetunió ugyanis éppen akkor közölte a világgal, hogy legkésőbb húsz év múlva a Föld első gazdasági hatalma lesz, mi pedig, miközben csodálattal adóztunk a tervezett nagy ugrás előtt, léptünk egyet az iparosítás útján.

Hódmezővásárhely például ott állt egy rakás helybélivel, akiknek már nem tudott munkát adni az egyre jobban gépesített agrárium, ezért aztán eldöntetett, hogy négy gyárat alapoznak a fölös munkaerő lekötésére. Felépült a Hódiköt, a Hódgép, a Metripond és az Alföldi Porcelángyár. Ez utóbbit azért álmodták ide, mert a környék több ezer éves fazekaskultúrával rendelkezik. (Az ötletadók vélhetően hiányoztak a kémiaórákról, ugyanis a fazekas agyaggal dolgozik, a porcelános meg nem…) De a fazekasipari hagyomány mégiscsak szívet melengető valami, a frissiben feltárt szomszédos algyői gázlelőhely fűtőanyaga még melengetőbb, így hát pöcsét került a papírokra, s megindult a beruházás. Mára nincs már sem Hódiköt, sem Hódgép, sem Metripond, viszont a porcelángyár tényleg a legnagyobbak egyike lett Európában; piszoárból például valóságos nagyhatalom vagyunk.

De mielőtt megismernénk a mai porcelángyárat, egy bekezdés erejéig kalandozzunk el a régmúltban, ama bizonyos fazekasipari hagyományokban. Nagyjából a neolitikumban járunk, időszámításunk előtt ötezerben, ekkor már volt kerámiakészítés a mai Hódmezővásárhely környékén. Ezt a Kökénydombon fellelt Kökénydombi Vénusz és más, ott talált agyagedények, töredékek bizonyítják. A tárgyak születését az akkori emberek vágyán és tehetségén túl a jól megmunkálható agyag tette lehetővé. Az agyagozás nem maradt abba: 1912-ben például néhány művész megalapította a Majolikagyárat, miközben vagy négyszáz városi mester korongján születtek az újabb és újabb használati eszközök. (Bekezdészáró utószó: Kökénydomb ma már nincs, a dombot elhordták, egykori helyét csárda jelzi. A hasas Vénusz pedig – van belőle vagy három – a Tornyai János Múzeumban kelleti magát.)

Most még időzhetnénk kissé az ókori Kínában, naná, hogy nekik köszönhető a selyem, az ecset, az iránytű, a vasolvasztás, a papír mellett a porcelán is – nagyjából a X. században járunk –, aztán Európában is kalandozhatnánk, ahová a kész porcelántárgyakat portugál hajósok hozták el Kínából, hogy azok a királyi udvarok és az arisztokrácia féltve őrzött kincseivé váljanak, s végül rátérhetnénk az európai porcelángyártás alig 300 éves történetére is. (Az „aranycsinálás” reményében akkoriban próbálkoztak az alkimisták a különböző ásványok összeolvasztásával. Hát, arany nem lett, de aranyat érő porcelán igen…) De mindezek helyett érkezzünk meg a jelenbe, s kukkantsunk be a működő Alföldi Porcelángyárba. Pontosabban a Villeroy & Boch Magyarország Zrt.-be. Ugyanis a rendszerváltás után a gyárat Európa vezető kerámiagyára, a Villeroy & Boch AG vette meg, ők – csekélység – abból a fentebb említett 300 évből vagy 270 esztendeje foglalkoznak kerámiagyártással.

No, egy bekezdés akkor róluk is. Ez valójában két család: a Villeroy francia, a Boch német. Először Bochék álltak neki az ágyúöntés után kerámiát gyártani – 1748-ban történt ez –, hogy aztán úgy ötven évvel később feltűnjenek a piacon Nicolas Villeroy Vaudrevange-ba telepített kerámiagyárának termékei. Vaudrevange-ot ma Wallerfangennek hívják, mert – ahogy a Saar- vidéken ez szép szokás volt – hol francia, hol német volt arrafelé a császár/király. Amikor aztán a két család házasság révén egyesült, úgy döntöttek, hogy a céget mindig az az ág vezesse, amelyik éppen császárt/királyt ad a térségnek. (Jelenleg a német társasági rend alapján legfontosabb pozíciót, a felügyelőbizottsági elnöki posztot a német ág tölti be, mivel a cég központja Németországban van.) Az egyesülés 1836-ban esett, akkor jött létre a Villeroy & Boch. Óriási gyártási tudás, innovatív erő és termelési kapacitás egyesült; ők lettek a XIX. század első globális ipari birodalma. Mára forgalmuk bőven az évi egymilliárd euró fölött van, több mint 12 ezer embert foglalkoztatnak a világ 125 országában. Az általuk gyártott termékek minősége páratlan, például a tányérjaik, csészéik soha nem csorbulnak ki, a gyár három év cseregaranciát nyújt csorbulásra. A Villeroy lett a fürdőszobaipar Mercedese. A cég központja és a múzeuma egy XVIII. századi palotában található a Saar- vidéki Mettlachban. Igen, innen származik a nálunk is használt metlachi szavunk: Európában először itt kezdtek padlólapokat (metlachikat) gyártani.

Azt hiszem, nem jártunk rosszul ezzel a vevővel. Azóta is fejlesztik a magyar gyárukat, és tisztítják az itteni termékpalettát. Ma már csak kizárólag a fürdőszobákba kerülő szaniterekkel foglalkoznak: komplett WC-k, tartályok, mosdók, piszoárok készülnek itt; a kádakat és a zuhanyokat, a csapokat, az edényeket, a bútorokat más és más országokban gyártják.

Akkor következzék egy kis séta a gyárvárosban. Bár az, hogy város, nem pontos. Talán jobban illik rá, hogy az épület repülőtér nagyságú, csak éppen teteje van. Ami a sétát illeti, elég mulatságosan indult. Ugyanis átestünk egy rövid balesetvédelmi oktatáson – a hatalmas távolságok miatt, akinek szüksége van, odabenn biciklivel száguldozik, s felhívták figyelmünket az állandóan jövő-menő elektromos targoncákra is. Ami viszont viccesnek tűnt, az egy bejelentés volt: mindenütt fényképezhetünk, csak ott nem, ahová az alapanyagok, a már említett kaolin, földpát, kvarc, agyag; vagy tizenötféle csuda tudja, mi érkezik. (A földpát iránt hevesen érdeklődőknek üzenném: ritkán fordul elő tiszta állapotban, általában az izomorf elegykristályok, nevezetesen a NaAlSi3O8-KAlSi3O8-CaAl2Si2O8 rendszer elegyei. Remélem, segítettem…) Egyébként az egész úgy néz ki, hogy óriási földkupacok sorakoznak egymás mellett, a színük barnás, zöldes, szürkés, valamint barnászöldesszürkés – gondolom, ezt látva, James Bond is elájulna az izgalmaktól.

A továbbiak viszont tényleg érdekesek. Előbb megőrlik ezeket a földkupacokat, aztán folyósítják, majd előáll egy palacsintatészta-sűrűségű anyag, amit formákba öntenek. A formákat kiagyalók például tudják, hogy a porcelán az égetés során 13 százalékot zsugorodik, ezt bekalkulálva kanyarították az íveket, a vastagságot. Amikor megszárad a WC vagy a mosdó, kezdődik a simítás, a simogatás, majd megkapja a mázat, amit, ha kell, emberi kéz fúj rá, ha kell, robot (mintha egy autógyárban lennénk).

Aztán elindul a még mindig nyers termék a pontosan egy napig tartó útján a százötven méter hosszú kemence felé, illetve belé: a 24-ből 20 órát tölt a kemencében, ahol nulla fokról nagyjából 1200–1400 fokra hevítik fel – megjegyzendő: ilyen hőmérsékleten már nem is a gáz, hanem a levegő ég –, hogy aztán szép lassan visszahűljön, kézbe vehető hőmérsékletűre. Kemencéből is van jó néhány, csupán csak jellemzőül: egy kemence naponta annyi gázt fogyaszt, mint egy családi ház – évente. És ezek három műszakban dolgoznak… Ha kihűlt az anyag, máris robognak az állandóan dudáló targoncák: szélsebesen viszik a készárut a raktárakba, ahol ottjártunkkor 14 ezer raklapon úgy 250 ezer szaniterféleség sorakozott, tíz-tizenöt emelet magasságban.

Több száz áruféleséget gyártanak, amelyek hol Alföldi, hol Villeroy & Boch, hol pedig Gustavsberg márkajelzéssel készülnek. Ez utóbbi is persze a Villeroy-csapathoz tartozik, de a leghíresebb svéd márkanevet meghagyták bizalomnak, hagyománynak. A méretek és a dizájn más és más; előfordul, hogy míg egy alföldi WC-csésze nagyjából 15 kiló, a legszebb Villeroy-mestermű akár háromszor annyi is lehet. Tiszteletet parancsolóak a számaik: az itt dolgozó majd’ 800 ember évente bőven több mint egymillió darab szanitert készít, ennek a 85 százaléka exportra megy, az árbevételük 20 milliárd fölötti.

Bevallom, amikor még csak készültem Hódmezővásárhelyre, némi bizonytalanságot okozott, hogy az internetes kereső két porcelángyárról is tudott: az Alföldiről, valamint az Alföldről, ráadásul a címük is azonos. Aztán kiderült, hogy az egykori egyetlen gyár a privatizáció során kettévált, ahogy a két fő termékcsoport: a fürdőszobai szaniterek is elváltak a porcelánedényektől. Az i betűt elvesztve született meg az Alföld Porcelán Edénygyár, amelynek tulajdonosa egy másik világhírű, több mint 40 országban jelen lévő francia gyár: a Guy Degrenne S. A.

Hasonló munkafolyamatokat láthatunk itt is, mint a nagyobb testvérnél, a látványos különbség: emitt inkább nők, míg odaát inkább férfiak dolgoznak. A magyarázat: itt tányérokat, csészéket, kancsókat kell kézbe venni, simogatni, matricázni, míg amott 15–40 kilós darabokat. További hasonlóság: termékeik 80 százalékát ők is exportálják; Magyarországon – ahol a termelésük meghaladja az összes többi belföldi porcelángyár együttes termelését – például piacvezetők a szállodai porcelánok gyártásában. Legújabban megnyertek egy pályázatot, így a francia légitársaságnak ők szállíthatják az elegáns csészealjakat. Vagyis a repülő csészealjak Hódmezővásárhelyről szállnak fel…

A gyári vizit egy üzemi ebéddel ér véget. Vendéglátónkkal, Hideg Gábor igazgatóval közben is folyik a szó a különböző mosdók, WC-k tulajdonságairól. Hogy míg régebben 9 literrel öblített egy WC, a termékfejlesztésnek – manapság ezt nevezik ráncfelvarrásnak – köszönhetően van már 6 literes, sőt négy és fél literes tartályuk is. Hogy amikor először vittek a BNV-re falra szerelt WC-t, mást sem csináltak, mint egy héten át győzködték a vásárlátogatókat, hogy nyugodtan üljenek rá, nem szakad le.

Magamban elmosolyodom: vélhetően ez az ország egyetlen ebédlője, ahol evés közben nemcsak lehet, de szokásos is WC-kről beszélgetni, miközben igazán finom becsináltleves érkezik az asztalra…

SZÜCS GÁBOR
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI