Látszik az alagút vége

Záhony, a korábban pár száz lelkes határszéli falucska alig tíz centinek köszönheti mai, városi rangját. Pontosabban 89 milliméternek. A magyar sínpárok közötti távolság ugyanis 1435 milliméter, az orosz, azaz a régi szovjet síneké meg 1524. Hogy miért pont annyi, arról ezer variációt hallani. Abban megegyezik mindegyik, az oroszok azért nem rakták a síneket az európai szokásoknak megfelelő távolságra annak idején, hogy nyugatról vasúton támadás ne érhesse őket. 

Amint tudjuk, a cári birodalom ennek ellenére mégis kártyavárként omlott össze. A birodalmi logika és az 1524 milliméter azonban továbbra is érvényben maradt, mindegy volt, hogy ki áll a kormányrúd mögött, Sztálin, Hruscsov vagy Brezsnyev. Így aztán hiába szűnt meg a Szovjetunió, a vasutak azóta sem kompatibilisek. A keletről érkező árut még ma is keskeny nyomtávú vagonokba kell átrakni – sok ezer szabolcsi örömére. 

A helyzet azonban a rendszerváltás óta fokozatosan romlott. Előbb csak a „haragszomrád” levét itta meg az átrakó körzet, aztán annak is, hogy erőnek erejével új gazdasági partnerek felkutatásába kezdtünk. Majd beütött világszerte a gazdasági krach, kitört az orosz–ukrán háborúsdi… Ma ott tartunk, hogy a körzet alig háromezer embernek ad munkát, szemben a fénykornak számító hetvenes-nyolcvanas évek több mint tízezer munkahelyével. 

Megsínylik a leépülést az érintett települések is. A vasút az ő számukra is fontos bevételi forrás volt, hiszen a MÁV és a körzet különféle vállalatai pénzzel, mindenféle természetbeni juttatással támogatták az ott élőket. Tuzsér azon kevesek közé tartozik, ahol megmaradt a támasz. 

– Nem olyan erős már ugyan, mint régen, de a határunkban berendezkedett Erdért azért még ma is a térség egyik meghatározó vállalkozása. Sokat köszönhet neki a falu – fogad bennünket a település polgármestere, Ferkovics Tibor, aki maga is a vasút alkalmazottja volt, mielőtt Tuzsér első embere lett. Ma is szívesen megy a sínek környékére, kap hát az alkalmon, s ő vezet ki bennünket a fafeldolgozó telepre. 

Az Erdért fogalom volt errefelé, ahol ma is rang dolgozni. Gulyás Ferenc például Németországból jött haza az Erdért kedvéért. A hatalmas telep egykor jó hatvan hektáron terült el, mindenütt fa és fa. Ma „csak” a fele, de a harminc hektár is óriási terület, behálózva keskeny és széles nyomtávú sínekkel, darukkal, fahegyekkel, fával megrakott szerelvényekkel. 

– Harminc éve vagyok itt – mondja a mándoki férfi az egyik torony méretű daru szomszédságában, amely épp áll, mivel ebédszünet van, de hamarosan megindul, s olyan könnyedén kezdi emelgetni a vastag fenyőtörzseket, mint mi a fogpiszkálót. – Igaz, másfél év megszakítással, mert 2006-ban én is kipróbáltam magam Németországban. Az ismerősök mesés fizetésekről beszéltek, s hozzájuk szegődtem. Vágóhídon dolgoztunk, marhákat daraboltunk, és jól is kerestünk. 33 euróval (kb. tízezer forint – a szerk.) kezdtem, de volt nap, hogy 60–65-öt (kb. húszezer forint) is kaptam. Igaz, nem adták ingyen, azért már rengeteget kellett dolgozni, naponta 20–22 órát. 

– Itt most mennyit keres?  

– Óránként 850-et. Tóth Árpád igazgató úr megígérte, ha megunom a kinti életet, itt szívesen látnak megint. Úgy is lett. 

A 72 éves Tóth Árpád ma már nyugdíjas – a fia, ifjabb Tóth Árpád vezeti a céget –, de ma is napi kapcsolatban áll egykori munkatársaival; a soproni egyetemi évek után egész életét a tuzséri telepen töltötte le. Ma is ismer és tegez mindenkit a telepen, de akkor se játszotta el a rideg főnök szerepét, amikor több mint kétezer ember munkáját irányította. A Tuzséri Erdért híres futballcsapatának oszlopos tagjaként nem is igen tehette volna, hiszen a pályán demokrácia van. Ma is nagy tisztelettel beszélnek róla, pedig a cég legnehezebb időszakában vette át az irányítást, neki kellett levezényelnie a nagy elbocsátásokat. 

– A rendszerváltásig gyakorlatilag az Erdért szerezte be az ország teljes faszükségletét, de akkor hirtelen háromezer fakereskedő lépett színre – magyarázza. – Az Erdértnek is át kellett alakulnia, ami súlyos emberveszteséggel járt. Mi a csúcsévekben 2100-an voltunk, ma pedig 220-an. Az elbocsátottakon úgy igyekeztünk segíteni, hogy hat hónap helyett kilenc hónap végkielégítést adtunk nekik, az itt maradtakat pedig bevontuk a privatizációba. 

A záhonyi átrakó rendkívül tág fogalom, tucatnyi település határát öleli át. Többek között Komoró, Tuzsér, Eperjeske, Tiszabezdéd, Fényeslitke, de egy kicsit Zsurk, Mándok, Tiszaszentmárton is érintett. Ha pedig a vonzáskörzetét nézzük, a fél kisvárdai és a vásárosnaményi járás is részben. Errefelé a férfiak zöme még szabadnapon is kék vasutasruhát visel – igaz, sokan ma már csak pusztán praktikus okokból: ez a ruha szinte elnyűhetetlen. 

– Csak mi nyüvünk el lassan, régi vasutasok – invitál bennünket beljebb portájára a komorói Toma József. A most éppen szabadnapos kocsirendező öklömnyi paradicsomokat szüretel a kertben, mert bármikor jöhetnek a fagyok, azt meg nem szereti a paradicsom. – Mi se – tereli a szót a munkájára. – Tudják, milyen borzasztó hosszú egy téli éjszaka kint a pályán, a kocsik között? 

Ő tudja. Harmincnyolc éve szolgálja a vasutat, s most már nagyon várja a nyugdíjat. A leépítéstől se tart, mert mint mondja, nehezen találni olyan bolondot, mint ő meg a társai, akik naphosszat a vagonok közt bujkálnak. A mai fiatalok már inkább elmennek Angliába meg „Németbe”, mint az ő fia is, és ki tudja, mikor jönnek vissza. Ha egyáltalán visszajönnek...  

Márpedig hamarosan szükség lehet rájuk, hiszen a szomszéd falu, Fényeslitke alatt hatalmas méretű ipari park körvonalazódik. Igaz, itt minden hatalmas méretű, de azért egy 165 hektáros terület már itt is nagynak számít. Lázas építkezés mindenütt. A leendő parkot és a 4-es főutat összekapcsoló bekötőút, valamint a sínek fölötti betonhíd már kész, mint ahogy jó ütemben halad a Kisvárdát Záhonnyal összekötő teherforgalmi út építése is.  

– Sajnos Ukrajna és az acélipar válsága miatt a legnagyobb beruházásnak ígérkező ukrán fémöntöde sorsa bizonytalanná vált, de szerencsére vannak más érdeklődők – újságolja Mártha Tibor, Fényeslitke polgármestere, miközben körbekocsizik velünk az építőktől nyüzsgő területen. – Német, angol, kínai, olasz, amerikai befektetők érdeklődnek, és már kézzelfogható beruházások is körvonalazódnak. Egy hazai kozmetikai cég például háromszázötven főt foglalkoztató üzemet akar ide megépíteni, de élénken érdeklődik egy izzókat és egy sportszereket gyártó cég is. Mi itt egyáltalán nem látjuk olyan sötétnek a záhonyi térség jövőjét, mint egyesek. Sőt! Hamarosan az is előfordulhat, hogy kevés lesz a képzett munkaerő. Úgyhogy hozzá kell kezdeni a fiatalok felkészítéséhez.


BALOGH GÉZA
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI