Meg kell őrülni

Rács választja el a nézőteret a színpadtól. Éles, tiszta, hideg fény és a komor sötétség váltogatja egymást; az idő múlásáról, gyorsaságáról vagy lassulásáról a kórházi személyzet dönt; katatón háttérzaj hallik – meg lehetne őrülni. Ebbe a nyomasztó légkörbe érkezik az életerős, kisstílű bűnöző, McMurphy, aki inkább választja a diliházat a börtön helyett. Mert – okoskodik – ott könnyebb lesz. Nem számol a zárt osztály diktátorával, Ratched nővérrel – pedig a lázadó és az elnyomó harcának kimenetelét borítékolhatjuk.

A szigorú, értelmetlen, a hatalmas erőfölényt bebiztosító szabályok ellen fellépő kisembernek még az apátiába süllyedő betegeket is sikerül kirángatnia állapotukból. Ám csak ideig-óráig érezheti a diadalt, végleges győzelmet nem arathat.

McMurphy alakját Jack Nicholson tette felejthetetlenné, ezúttal Szabó-Kimmel Tamás bújik a bőrébe. A tehetséges fiatal színész kitűnően hozza a simlis alakot, aki csak önmagával és saját boldogulásával törődik, aki kártyán az utolsó fillérig megkopasztja a „bolondokat”, ám aki hatással van rájuk. Péterfy Bori a rideg, szívtelen Ratched nővér új arcát mutatja meg: a kegyetlen asszony nem elégszik meg a puszta hatalommal – szeretetre is vágyik, noha sohasem viszonozza. Kocsis Pál a néma Bromden törzsfőként uralja a teret, még olyankor is, amikor testben nincs jelen, csak erős hangja, narrációja tölti be a színpadot. És kitűnőek a „mellékszereplők” is, a „bolondok”: Makranczi Zalán, Nagy Dániel Viktor, Formán Bálint. De a dadogós Billy Bibbitet megformáló Jéger Zsombor nevét is érdemes megjegyeznünk.