Szél vitte, tégla őrizte

Cegléden ma is állnak az 1905-ben létesített huszárlaktanya egyes épületei. Többségüket már kikezdte az idő, megmentésükre alig maradt esély, jelenleg magánkézben vannak. Némelyiknek azonban sikerült találni új szerepkört, egyiket lakóházzá alakították, másikban időseket helyeztek el. A középső, üresen tátongó kaszárnyában múzeumot szeretnének berendezni. De ne menjünk a dolgok elébe!

– Nem csoda, hogy keveset lehet tudni a szovjet Vörös Hadsereg által létrehozott magyarországi hadifogolygyűjtő táborokról, hiszen teljes titoktartás vette körül őket – mondja dr. Bognár Zalán történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, aki másfél évtizede foglalkozik a témával, több könyvet publikált már, és családja révén is érintett. – A trianoni határok meghúzása előtt több mint 50 ilyen tábort állítottak fel. Az egész Kárpát-medence legnagyobb és leghosszabb ideig létező hadifogolytábora Cegléden jött létre, és 1944 novemberétől megdöbbentően sokáig, 1946 nyaráig működött, fennállása alatt több mint 200 ezer fogoly fordult meg itt. Egy Honvédelmi Minisztériumban keletkezett korabeli dokumentum szerint 1945 májusában 130 ezren tartózkodtak a huszárés a páncéloslaktanyából kialakított lágerekben.

Ez hihetetlenül magas szám, de tudni kell, hogy a város a kelet felé irányuló vasútvonalak csomópontjaként lebonyolíthatott ekkora átmenő forgalmat. Innen szállították a Szovjetunióba, kényszermunkára a katonákból és főleg civilekből álló, 1500–2000 fős transzportokat.

Közülük csak kevesen tértek haza, így a ceglédi laktanyaépület tégláiba vésett írásaik, rajzaik utolsó üzenetnek is felfoghatók, hiszen más nem maradt utánuk. Ezekhez hasonlóan felbecsülhetetlen értékűek a kevés számban fellelt „szélposta” néven elterjedt híradások is.

A foglyok szeretteiknek írott leveleiket, céduláikat dobták ki a vonatból, rábízva a szelek szárnyára és a becsületes megtalálóra, aki majd eljuttatja családjukhoz.

Bognár Zalán kutatásai során megtalálta a civilként fogságba esett nagyapjával, dr. Petőváry (Petrovics) Pállal kapcsolatos kikérőlevelet, amelyet a feleség nyújtott be a hatóságokhoz. Lényegében ez az érzelmi kötődés ösztönözte a magyarországi hadifogolytáborok tanulmányozására. Később előkerült nagyapja saját névjegykártyájára írott „kőpostája” is, melyet a ceglédi táborból dobott ki egy kődarabhoz erősítve, rábízva a sorsra, egy jólelkű emberre – és eljutott a címzetthez. Petőváry (aki a költő Petőfi Sándor nagybátyjának leszármazottja!) a Szovjetunióba való elhurcoltatása során is kidobott a vonatból egy üzenetet, amelyet brassói ismerősének írt, aki pedig továbbküldte azt a feladó Budapesten élő családjának.

– Hiába vagyok ceglédi, nem tudtam a lágerről. A szüleim sem beszéltek róla. Sok helybeli talán még most sem ismeri a részleteket – árulja el a terepbejárás után dr. Jójárt György gyermekorvos, aki 2000 körül hallott először a múltbéli borzalmakról, majd nyugdíjasként egyre mélyebbre ásta magát a történelembe. – A téma feldolgozásában személyes motiváció is közrejátszott, ugyanis orvos apámat a főváros eleste után az utcán elfogták az oroszok, és sokadmagával a gödöllői fogolytáborba hajtották. A fogságból úgy szabadult, hogy a németek ellen szerveződő magyar hadseregbe jelentkezett, ahonnan végül leszerelték. Nagy kincsnek tartom a ceglédi huszáré és páncéloslaktanyák tégláiba vésett neveket, üzeneteket, rajzokat. Némelyik még a Monarchia idején, 1906-ban, 1907-ben született, az itt állomásozó fiumei olasz származású katonák keze nyomát őrzik. Vésett a téglába magyar, német, osztrák, szlovák, lengyel, román, észt, szerb, olasz és orosz ember is. Mivel senki nem dokumentálta, magam vállalkoztam arra, hogy fotókat készítek róluk. Három éven át sorról sorra, kockáról kockára haladtam. Valamikor 4000 felirat is lehetett a falakon, nekem mintegy 1500-at sikerült megtalálnom, többségüket jó állapotban. Miután a fogolytábor orosz laktanya lett, a nyerstégla falat több helyen lecsiszolták, bevakolták vagy befestették. Bizonyára ezek alatt is rejtőznek még vésetek. A másik helyszínen, a vasúton túli páncéloslaktanya épületein szintén találhatók feliratok. Mondhatom: kevés információból is kirajzolódik a magyarországi fogolytáborok rendszere, a bennük zajló elvadult élet.

Jójárt György kitartó gyűjtőmunkával és precíz számítógépes feldolgozással páratlan értékű anyaghoz jutott. Az értékelhető adatok, információk alapján a hadifoglyok nyomába eredt. Nem szokványos nevekkel, illetve kisebb településekkel kezdte – és nem voltak hiábavalók a telefonálgatásai. Harminckét családot kutatott fel. De ennyi idő múltán már csak a hajdani rabok hozzátartozóival tudott kapcsolatot teremteni.

Sokan tőle tudták meg, hogy rokonuk a ceglédi lágerben adott utoljára életjelet magáról, mielőtt elhurcolták szovjetunióbeli kényszermunkára. Néhányan a helyszínt is felkeresték, így tisztelegve őseik előtt.

– A ceglédi fogolytáborban legalább ötezer rab halt meg, sokukat valószínűleg a laktanya területén helyezték tömegsírba – mondja az amatőr kutató. – Az ismert áldozatok mellett a szovjet megszállás idejében a város területén elhunyt háborús áldozatok névsorát is összeállítottam. Szerettem volna a birtokomban lévő anyagot közkinccsé tenni könyv formájában. Kitartó szponzorkeresés után 2013-ban látott napvilágot a Téglákba vésett történelem című album, amelyben 324 téglafelirat fényképe szerepel Reznák Erzsébet történész, múzeumigazgató, Bognár Zalán történész, egyetemi docens és jómagam tanulmánya mellett. Az akkortájt megtartott érettségi találkozómon derült ki, hogy egyik osztálytársam rokonságában két olyan ma élő férfi is van, aki a ceglédi fogolytábor lakója volt. Egyikük akadémikus, másikuk újságíró.

Utóbbival mi is elbeszélgettünk. A 92 esztendős budapesti Boros János rádiós újságíróként dolgozott. Egyetemista társaival együtt 1945 januárjában fogták el az utcán. A gödöllői lágerbe vitték, két hónap múlva egy gyalogmenettel került át a ceglédi páncéloslaktanyába. Sejtette, hogy nem ez lesz a végállomás, de azért bizakodott, hátha megússza a málenkij robotot. Végül május közepén szabadon engedték.

– Volt egy feledhetetlen élményem – idézi vissza a múltat Boros úr. – Kétszázan álltunk a laktanya udvarán, indították a következő transzportot. Megjelent egy doktornő, kérte, jelentkezzen, aki beteg. Hárman kimentek, de róluk hamar kiderült, hogy szimulánsok. Negyediknek megszólaltam: úgy érzem, lázas vagyok. Hőmérőt hozattak, bedugták a hónom alá. Magam is izgatottan vártam, mi lesz. A sors mellém állt, 38,5 fokig felkúszott a higanyszál. Így aztán a „fertőző barakkba” küldtek, nem pedig a kelet felé induló vagonba.

Boros János soha nem tért vissza a helyszínre, legfeljebb a vonatablakból nézett arrafelé, ha a szegedi vonalon utazott. Jójárt Györgynek kamera előtt idézte fel a lágeremlékeit, miután az ominózus osztálytalálkozó után felkereste. Tőle hallott először az üzenő téglákról is, amelyeket fontos lenne megőrizni az utókor számára. Sajnos az anyag egy idő után pusztulásnak indul, konzerválni kellene. Néhány négyzetméter eredeti téglát újjal váltottak ki az egyik falban, ez viszont költséges megoldás lenne. Rengeteg pénz kellene a kaszárnyaépületek renoválására is.

Értesüléseink szerint a város polgármestere és országgyűlési képviselője hajlik arra, hogy itt egy szovjet lágervilágot bemutató múzeum nyíljék. Ennek első lépéseként nemrég a Nemzeti Kegyeleti Bizottság történelmi emlékhellyé nyilvánította a II. világháború egyik legborzasztóbb magyarországi mementóját.