Templom kell a tudománynak!

A Magyar Tudós Társaság létrehozását még Széchenyi István kezdeményezte 1825-ben, méghozzá azért, „hogy a tudományok és a szép művészségek honi nyelven míveltessenek,” s e célra felajánlotta birtokai egyesztendei jövedelmét. A tudós társaságnak – így nevezték kezdetben az Akadémiát – azonban nem volt székháza. 

„Csak az idők változtak, tisztelt Akadémia, de nem a kötelességeink” – így fogalmazott beszédében gróf Dessewffy Emil, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke 1860-ban, s közadakozásra szólított fel egy méltó székház építése érdekében. Az adományok alapját a görög származású báró Sina Simon 80 ezer forintos felajánlása vetette meg, példáját követték más főurak és főpapok. Görgey Artúr nevében is érkezett 5 forint, az enyingi uradalom cselédei és a számadó juhászok is hozzájárultak a maguk krajcárjaival.

A sors fintora, hogy mire a palota felépült, Széchenyi már öt éve nem volt az élők sorában. A gróf emléke és szellemisége mégsem ment feledésbe, ma is több szobor és festmény emlékeztet rá a házban. A félköríves teremben pedig az Akadémia jelképét ábrázoló festményen a tudás istennőjének arcán Széchenyi szerelme, későbbi felesége, Crescence vonásai köszönnek vissza. 

Méltóság, világosság, megközelíthetőség – ezeket sugározta a palota, melyet a tudomány templomának szántak. Az MTA székházában Mekota Ervin műszaki szaktanácsadó kalauzolt, aki az építészeti értékek mellett a történelmi jelentőségű tetőszerkezetet is megmutatta. Az építkezéshez kedvező áron sikerült megszerezni a főváros egyik legkiválóbb fekvésű telkét a pesti Duna-parton, közel a Lánchídhoz. Heves viták után az akkori Európa „sztárépítészét”, Friedrich August Stülert bízták meg a tervezéssel. A hatgyermekes mühlhauseni építőmester az itáliai paloták ihlette neoreneszánsz stílusban álmodta meg a székházat. 

A megnyitón báró Eötvös József szenvedélyes beszédben tért ki rá, hogy nem sikerült befejezni a palota díszítményeit. Így olyan látvánnyal szembesül a vendég, mintha pongyolában fogadnák. „A ház csonka marad ésbefejezetlen mindaddig, míg a belső termek kopár falai és a szobroknak szánt fülkék a csarnokban hirdetni fogják szegénységünket, hézagos lesz és tökéletlen, míg csak a művészet díszével nem koszorúzzuk a művet” – így fogalmazott a báró, „a nemzet méltóságához illő befejezést” sürgetve. Csaknem negyedszázad múlva szűnt meg e pőreség: a díszítőfestéssel Lotz Károlyt bízták meg, a díszterem falára nagy királyaink és történelmünk nagyjainak képei kerültek. 

Az első látogató az 1865-ös átadás után az uralkodó, Ferenc József volt, aki gyermekeivel elégedetten jegyezte be nevét a vendégkönyvbe. Ám pénzhiány miatt az épületet annak ellenére adták át, hogy a tető tűzveszélyes volt. A házirend tiltotta a dohányzást, de a tűzvész 1869-ben, egy farsangi éjszakán mégis bekövetkezett. A közelben bálozó nemes ifjak, köztük Dessewffy elnök fia is, lelkesen siettek ide, és fehér kesztyűben adogatták egymásnak a vizes vödröket az oltáshoz. Az új acél tetőszerkezetet Ybl Miklósnak köszönhetjük, akinek nagy fájdalma volt, hogy bár felügyelte a palota építését, sosem választották az akadémikusok sorába. 

Hajdan az emberek áhítattal tekintettek e székházra, mint egy templomra. A rendezvényeken tömeg gyűlt össze, az újságok, köztük a Pesti Hírlap lelkesen tudósítottak. 

A művészek is idesereglettek, külön festőiskola indult hölgyek számára. Nagyobb becsben tartották a szellemi értékeket, más volt a felfogás, mint a mai haszonelvű világban. A tudományok és a művészetek művelőinek krémjét választották az MTA tagjainak sorába. Némi tiszteletdíj járt e címmel, ez például jól jött a megélhetési nehézségekkel küzdő költőnek, Vörösmarty Mihálynak. 

Megesett, hogy a politika is beleszólt a döntésekbe: az 1949. november 29-i közgyűlés például megszüntette a Széptudományi Alosztályt. Így szűnt meg többek közt Illyés Gyula és Tamási Áron akadémiai tagsága – tudjuk meg Hay Dianától, az Akadémiai Levéltár vezetőjétől. Műveltségünk nagyjai előtt a haláluk után is fejet hajthattak e házban: itt ravatalozták fel Deák Ferencet, de Kodály és Bartók földi maradványai előtt is leróhatták kegyeletüket tisztelőik.