Történetek: Önként a tűz ellen

Fél perce jöttem, kezet fogtam a polgárőr- és tűzoltó-egyesület elnökével, Bodnár Ferenccel. Kérdezni se volt idő, merthogy egy tűzjelző bejelzett a Fő úton. Jöhetnék, kérdeztem, s Bodnár bólintott: ha akar. Annyit kér, ne akadályozzam őket. Mintha ott se lennék, ígértem.

Voltam már nyugodtabb is, pedig a „tűzkeresztségen” átestem. Toronyházban éltünk, vacsoráztunk. Füst gomolygott a konyhában. Gondoltam, nejem valamit a tűzön felejtett. De nem! A füsttől már egymást se láttuk. Ablakon lestünk kifelé, ajtót résnyire nyitva éreztük: ég a ház! Télen, zokniban, lányomat felkapva rohantam lefelé. Néhány emelet, az semmi. Nejem értékeinket mentve (nem volt sok) szaporázta mögöttünk. A füst erősebb lett. Az első emeleten a levegő elfogyott, ami maradt, forrt. Futottunk a bejárathoz, térdünkre támaszkodva, zihálva szívtuk a levegőt. A lélegzet is fájt, de megmenekültünk. Akkor érkeztek a tűzoltók. Rohantak az épületbe oltani, embert menteni. Óra múlva kormosan végeztek is. Egy lakás kiégett, de senki sem sérült, sorolták, és robogtak tovább. Néztük őket, találgattunk: lenne köztünk valaki, aki önként égő házba bemenne? Nem akadt.

Fészkelődöm az autóban, éles bevetés jön. De jön még Manger Zsolt is, így már nem férünk el – rá nagyobb a szükség, mint reám, így hát leugrom.

A tűzoltószertár falán lévő tábla feliratát másolom. „Ha dúl a bősz elem, e hármast ne feledd: erős kar, bátor szív, testvéri szeretet. Jutalmad ez legyen, betöltéd tisztedet: A legszentebb feladatomnak a bajbajutott emberek segítését, mentését tekintem, melyet akár életem kockáztatásával is megteszek.”

Egy roncsautó mellett állok, amikor a tűzoltók visszaérnek. Vakriasztás volt, egy tűzjelző tévesen bejelzett. Jártunk egyet feleslegesen, de jobb ez így, mondják. És ez?! – mutatok a roncsra. Némi csend után mondják: vasárnap hajnalban riasztották őket, egy autós nagy sebességgel egy álló autóba csapódott. Polgárőreik azonnal, a tűzoltóik öt perc alatt a helyszínre érkeztek. Láttak már sokat, de az a látvány riasztó volt. Az ütközéskor egy fiú épp az autóba akart beszállni, ötven métert repült és az aszfaltra esett, a kormánynál ülő lány a roncsba szorult. Áramtalanították, feszítették az ajtókat, hogy kiszabadítsák, mögöttük a szülők zokogtak, hogy mentsék meg őket. Mire végeztek, megérkeztek a hivatásos tűzoltók is, keskeny a 10-es út, örökös forgalomkorlátozással, szirénázhatnak, lehúzódni nincs hova. A lányon minden zúzódott, 15 centis vágott seb volt a fején, de élt. És a fiú is még akkor, bár sérüléseit olyannak látták, ami az élettel összeegyeztethetetlen. Kórházba vitték, gépekre tették. A szülei, akik orvosok, másnap beleegyeztek, hogy a gépeket kapcsolják le. Újra csend lesz, látni, ilyet feldolgozni nehéz, elaludniuk nem is sikerült. Vigaszuk az volt, megtették, ami tőlük telt.

Bodnár mögött az „irodába” baktatok. Mellettünk rádió zúg, kályha melegít. Az elnököt szinte kérdezni sem kell, mondja magától.

Itt született, kis megszakítással itt él. Általános iskolás volt, amikor eljöttek hozzájuk a tűzoltók, bemutatót is tartottak. A fiúk jelentkeztek, ők is tűzoltók lennének. Így lett belőle úttörő tűzoltó, s tanult szakszerűen tömlőt gurítani, hármas hurkot kötni, oltani. Hanem egy dolog az elhatározás, és más az élet: hivatásos tűzoltó nem lett, hanem festő, mázoló, tapétázó, autószervizes, biztonsági szolgálatnál diszpécser, községgazdálkodó.

Polgárőrnek a szomszédja miatt állt. Ő vitte el éjszakai őrjáratra, mondván, „Feri, míg mi most dolgozunk, addig te nyugodtan aludhatsz; ha beállsz közénk, te őrjáratozol, mi aludhatunk nyugodtan”. Tetszett az ötlet, már csak a család „engedélye” kellett. Érezték, hogy szükség van rá, de nem voltak boldogok, hogy néha nem otthon alszik, viszont bólintottak: a te dolgod, ebbe nem szólunk bele. Mikor volt ez? Még 1993-ban.

Hogy lett tűzoltóság? Működött önkéntes tűzoltóság 1908 óta, de a technika keveset javult, a szekér helyett lett egy utánfutó, pár lelkes, idős ember néha összejárt, s ennyi. Polgárőrként kerítettek dzsipet, egy vállalkozótól ajándékba kaptak két poroltót, míg érkezik a komoly segítség, azzal munkálódtak.

Hanem 1998 karácsonyán kigyulladt egy adventi koszorú, attól a fa. Mire ők kiértek, égett a fél szoba, a két poroltóból egy működött rendesen, oda lett a fél ház. Akkor határozták el, valamit tenniük kell, és elsőként az országban Polgárőr Tűzoltó Egyesületet szerveztek. Az „illetékesek” néztek, hogy ez mi, de minden tag elvégezte a kötelező 40 órás tanfolyamot, elméletből, gyakorlatból levizsgázott, kötelező orvosi vizsgálaton megfelelt. Rá kellett bólintani, jó, legyen ez az egyesület.

Hogy dolgoztak?

– Solymáron már tűzoltóautó volt, ha tűz ütött ki, Vígh Béla elnök szólt, gyerekek, gyertek segíteni, és jött az SMS is a fővárosból. A védőruhát otthon tartottuk, beöltöztünk, pár perc alatt odaértünk. Ha nálunk égett valami, mi telefonáltunk: Béla, gyere, hozd az autót! Ma már? Az ország legjobban felszerelt egyesületei közé tartozunk. Fecskendőnk, 18 méteres létraszerünk, öt köbméteres vízszállítónk, műszaki mentőszerünk, pályaszerünk, szinte mindenünk megvan. S amióta, 2004 decemberében vizes autónk lett, egyetlen ház nem égett le a falunkban, egyetlen ember sem égett bent.

Idáig ért Bodnár a felsorolással, itt elkomorult. Régebben tűzhöz, balesethez, műszaki mentéshez őket is riasztották, ahova csak kérték, évente százszor is vonultak. Tinnyére, Piliscsabára, Jászfalura, Solymárra, még Vörösvárra is. Gyakran megelőzték a hivatásosokat, néha félórával is. Most „csak” a falujukban dolgozhatnak. Nem jó ez így, mondja.

Mutatja, azért készülnek becsülettel. Komoly füstgépjük van, filmesek készítették. Vaskonténer szobájukat matracokkal, bútorokkal berendezik, meggyújtják, oda kell bemenni, eloltani. Ott percek alatt eldől, ki az, aki bárhol bevethető, s ki az, aki jobb, ha a tüzet csak messzebbről nézi.

– Nem panaszkodom, nem unatkozunk így se. Hogy az önkormányzati támogatáson felül legyen bevételünk, filmforgatásokra járunk, vizet viszünk, fát vágunk. De arra azért ügyelünk, hogy öt-hat hadra fogható, képzett emberünk maradjon a faluban, hiszen a tűzoltók legfőbb ellensége a tűz keletkezésétől eltelt idő. Minden pillanat számít.

Utánpótlásuk van, kérdem.

– Még szép! Miklós fiam, aki hivatásos tűzoltó Budapesten, az ifjúsági tűzoltócsoportot, az 5 és 18 év közöttieket tanítja, neveli. Mind több köztük a lány. Tűz közelében egy-két év alatt kiderül, ki marad tűzoltó, s kinek lesz ez egy érdekes élmény. A jók mindig megmaradnak. Én is csak egyszer éreztem, ez már sok, abba kéne hagynom. Egy balesetnél a barátomat kellett menteni, a szélvédő szétvágta a fejét. Napokig töprengtem: kell ez, szabad ezt nekem?

Szerda a karbantartásé. Gépeket indítanak be, tüzet gyújtanak, s oltanak, ki ne essenek a gyakorlatból. Nézem az éppen itt lévő csapattagokat, Marlok Csombort, Székely Mártont, Kószó Kevint, Kocsis Ervint, Manger Zsoltot, Nagy Istvánt, Feigel Gábort, Gerzsényi Józsefet. Autószerelők, raktárosok, benzinkutasok, tanulók, zenészek, községgazdálkodók, de itt szabadidőben egyformák, tűzoltók. Mentés közben lettek már rosszul, sérültek is többször, mégis teszik a dolgukat tovább. Miért? Buta kérdés, felelik. A szeretteinken, a bajbajutottakon segíteni muszáj. Létezhet ennél szebb, fontosabb, felemelőbb érzés?!