Vadlucerna

Nem sokan járnak még erre, három-négy percenként, ha feltűnik egy autó, nyugodtan félre lehet állni, s nézelődhet, szaglászhat a vándor. Egy csendes, vadvezető híd alatt állítom le a kocsit. Úgy sejtem, valahol Papos és Nyírparasznya között vagyok, s elindulok az orrom után. Mert az édes-fűszeres illat nem tágít, abban fürdik az egész környék.

A világ egyik legszebb tája ez, öt-hat hektáros szántóföldekkel, ligetekkel, dombokra felkapaszkodó fasorokkal, dűlőutakkal és rengeteg erdővel. Valamikor a szőlő is sok volt, de a régi, dologszerető öregek már elmentek, a fiatalokat meg egyáltalán nem érdekli az otelló, a delavári, az izabella. Így aztán tönkrementek a tőkék, ma már korcs bokrok nőnek a helyükön, meg tömérdek vadvirág. Azok valamelyikének illatára vadászok most én, amikor megszólal valahol egy harang. Pár kondulás után elönt valami egészen meleg érzés…

De hisz ez a paposi harang, dél van, lehet ebédelni! Nagyapám rakja a tüzet, vágja a szalonnát, én meg nyársat hegyezek, s nyelek nagyokat, mert a száraz meggyfaágak lángján sercegő szalonna farkaséhessé teszi a jóllakottat is. Pláne, ha az tíz-tizenkét éves, és hajnalban kelt, hogy még a nagy melegek előtt túl legyenek a munka nagyján a Töviskesen. A Töviskes – vagy ahogy mi mondjuk otthon, Ópályiban: a Tüvicskes – a falu legnagyobb szőlőskertje, van az vagy öt kilométerre is tőlünk, mire kiér, bizony megéhezik az ember, még ha otthon be is kapott pár gyors falatot. Ám ebéd csak délben, a közeli Papos harangszavára!

Ezt a harangot hallgatom most megint, az emlékektől kicsit elérzékenyülve, amikor az autópályát kísérő drótkerítés tövében megpillantok pár szál friss lucernát. Nagy szó ez, hiszen itt a homokon a hónapok óta tartó aszályban kisült szinte minden, ez meg olyan zöld, mintha öntöznék. Leszakítok egy szálat, s csak akkor látom, hogy nem lila, hanem sárga a virága. Az illata pedig… Hát ez borítja be a határt! Vadlucerna, más néven somkóró, de így csak a tudálékos emberek mondják. Mifelénk vadlucerna. Amikor még nem volt matrac meg rugós pamlag, nagyanyánk ezzel illatosította az ágyakban a szalmazsákokat.

Nagyapánk pedig a pipadohányát. A mi dolgunk volt megszedni a Balatonban. Mert nálunk, Pályiban is volt Balaton, a falu egyik süppedékes, dombokkal övezett kaszálóját nevezték így. Télen ide járt a fél falu korcsolyázni, sikárkózni, nyáron meg tehenek, libák legelték. Innen hordtuk nagyapánknak a vadlucernát. A magunknak termelt dohánylevelekhez keverte, s pöfékelt átszellemülten. Pipájának füstjét a mai napig érzem, amikor otthon járva belépek az öreg házba.

Egyszer mi is kipróbáltuk azt a vadlucernát. Gyerekkori pajtásom, Szücs Ferkéék kertjében embermagasságú napraforgók nőttek, levelük a fél asztalt beborította. Abban a korban voltunk már, amikor feltétlenül pipafüstöt kell eregetnie az embernek, megszedtük hát a száraz forgóleveleket, a vadlucernát, csentünk újságpapírt és gyufát is, aztán tekertünk egy becsületes szivart. No de ki gyújtson rá elsőként!? Ferke pajtásom pár hónappal vénebb, övé lett hát az első szívás joga. Nehezen gyulladt meg, mert mégse volt annyira száraz a „dohány” meg a vadlucerna, de mikor Ferke az első becsületes slukkot lenyelte, már teljesen olyan volt, mintha nagyapám pipafüstjében fürödtünk volna.

Csak Ferke pajtásom arca viselkedett kicsit másként. Előbb a szeme kerekedett ki, aztán levegő után kapkodott, majd a bőre kezdett szürkére váltani.

– Na, add csak ide, hadd szívjak egyet én is – néztem rá ekkor furcsán, de már nem volt kitől átvenni a szivart. Ferke eldőlt, mint egy zsák, percekbe telt, mire életre ráztam. Fogalma se volt, mi történt, a szivarról se volt semmi tudomása. Pedig az még akkor is parázslott és árasztotta azt a csodás illatot – amitől ötven év múltán is megrészegül az ember.