A hét témája: Nem altatható tovább a válság

Tíz évvel halnak korában, mint más kollégáik – állítja egy amerikai kutatás az aneszteziológusokról. És azt a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság sem vitatja, hogy az „altatóorvosok” – más doktorokhoz viszonyítva – vezetnek a krónikus fáradtságban, kiégésben, depresszióban és öngyilkossági kísérletekben. Ugyan a nyilvánosságban a sebész az első számú „műtősztár” – valójában az aneszteziológus az. Ugyanis bármi történik, a sebész hátralép, és az altatóorvos (aki egyben intenzív terápiás szakember) veszi át az irányítást. Ráadásul, amíg a sebészek két-három beavatkozás után váltják egymást, az aneszteziológus egymaga robotolja végig az egész műszakot. Ennek ellenére hálára – pontosabban: hálapénzre – nem nagyon számíthat, szerepe a betegek többsége előtt rejtve marad. 

Most viszont minden figyelem az altatóorvosokra irányul – ugyanis a múlt héten a budapesti Szent Imre Kórházban egyszerre állt fel egy egész csapatnyi. Azonnal „kitört” a médiafigyelem, egyes orgánumok már a budapesti ellátás beszakadását vizionálták. Nem is alaptalanul: az altatóorvosok ugyanis tényleg nélkülözhetetlenek műtétnél, fájdalomcsillapításnál, intenzív osztályos ellátásnál – azaz, ha valahonnan elszivárognak, ott megáll az élet, és ez most kivételesen szó szerint értendő. Ez az elsődleges oka, hogy hiányszakmáról van szó: Európa és az angolszász területek bármennyi altatóorvost a „keblükre ölelnek”, méghozzá hazai mércével mérve brutális összegekért. Amerikában például évi 240–250 ezer dollárért (mintegy 72–75 millió forintért) altatnak a szakemberek. Következésképpen itthon sem a közszolgálati bértábla vonatkozik rájuk – aki tud, vállalkozói szerződéseket köt munkáltató kórházával. Ennek következménye, hogy például a Szent Imre Kórházban átlagosan bruttó 980 ezer forintot kasszíroz be egy aneszteziológus. Ezek a jövedelmek azonban így csak „tűzoltásra” elegendőek; ezt jelzi, hogy az utóbbi 10 évben 573 altatóorvos ment külföldre, illetve az évente végző mintegy 110 doktornak több mint a fele külföldi munkavállaláshoz szükséges hatósági igazolványt igényelt. 

A Szent Imre Kórházban végül kiderült, hogy az intézményben nincs vészhelyzet. De az eset ismét rámutatott a magyar egészségügy számos bajára. „Ha úgy tetszik, kifakadt a kelés az egészségügy arcán” – magyarázza Kovácsy Zsombor, miért kavarognak ilyen indulatok a Szent Imre körül. Az egészségügyi szakjogász szerint a politika immár nem bagatellizálhatja a problémákat – példának okáért az égető emberhiányt. Eddig ugyanis áthelyezésekkel, pluszműszakokkal, intézmények közötti átdolgozással kezelni vagy inkább rejteni lehetett a működési zavarokat, ám mára minden „humántartalék” elfogyott. Ez persze nem magyar jelenség, Romániából, Lengyelországból ugyanúgy özönlenek nyugatra a doktorok és ápolók – hiszen egyes szakágakban hatszor-tízszer több pénzzel ismerik el a tevékenységüket. 

Az nem vitás, hogy az ország teljesítőképessége mellett képtelenség négyszeresére-ötszörösére duzzasztani az egészségügyi béreket, de Kovácsy szerint másfélszeresére- kétszeresére muszáj felkerekíteni a fizetéseket, különben komoly ellátási hiány lép fel. És az is igaz, hogy az „emelés” nem kerül feltétlenül pénzbe: szolgálati lakással és egyéb szociális juttatással érdemben lehetne javítani az orvosok életminőségét.