Bárhol táncra perdülök! - Beszélgetés Felméry Lilivel

– Világszerte sok millió néző kapott betekintést a balett világába a Fekete hattyú című amerikai filmen keresztül. A 2010-ben bemutatott amerikai pszichothriller a női és a művészi lét kiteljesedéséről szól, amely tragédiába torkollik; Natalie Portman színészi játékát Oscar-díjjal jutalmazták. Egyszerre kiváló reklám és elrettentő példa, ezért nehéz eldönteni: a filmbeli rivalizálás, az állandó gyakorlás, a vérző lábak a valóságban tényleg ennyire felemésztik a táncosokat, vagy az egészet eltúlozta a szenzációéhes filmgyár?

– A Fekete hattyú egy olyan fikció, amely tartalmaz valóságos elemeket is. Egy filmművészeti alkotás akkor éri el a célját, ha a néző élvezi és/vagy elgondolkodik rajta, ezért nem érdemes az én szakmai szemüvegemen keresztül elemezni. Egy biztos: nem vagyunk önsanyargatók! Ha a balettben több lenne a keserűség és a fájdalom, mint a gyönyörűség, senki se táncolna. Az is tény, hogy a balett mindig is azon misztikus műfajok közé tartozott, amit sok legenda leng körül.

– Például előszeretettel sajnálkozunk a spicc-cipő miatt...

– Pedig nincs miért! Egy „kész” balerinának felvenni a spicc-cipőt teljesen természetes, mondhatni kényelmes állapot – a növendékeket pedig folyamatosan, különórákon szoktatják hozzá a viseléséhez, és higgye el, alig várják a pillanatot, hogy végre abban táncolhassanak. Minden táncosnak más a lába, úgyhogy kezdetben meg kell találnunk a saját hatékony módszerünket az új cipő betörésére – közben ápoljuk a vérző, sajgó sebeket... Aztán a balettcipő felveszi a lábunk formáját – úgy mondjuk, „már tudja a szerepet” –, ezért nem is cserélgetjük állandóan, csak ha már tényleg muszáj. Sok „emlékcipő” lóg a falamon, mindegyiken rajta a darab címe, az évszám és a partner aláírása – ez afféle balerinaszokás.

– A legenda szerint a balett-táncosoknak rendkívül magas a fájdalomküszöbük.

– Igen, komoly fájdalmakkal is táncolunk. Elég csak a nőkre gondolni: a havibaj nem befolyásolhatja a teljesítményt. A kisebb-nagyobb sérülések, leesett körmök, szemölcsök pedig mindig benne vannak a pakliban.

– Ilyenkor nem lehet kicsit visszavenni a tempóból, uram bocsá’ pihenni pár napot?

– Még ha lehet is, engem a lelkiismeretem nem hagy nyugodni, hogy nem gyakorolok eleget. A balett az önfegyelmen túl számomra a befejezetlenség művészete is: mindig ott a késztetés, hogy a testemet „legyőzve” még magasabbra ugorjak, még többet és szebben forogjak. Nemrég egy makacs térdgyulladás fél évig megkeserítette az életemet; tudtam, hogy ez egy múló állapot, teljesen meggyógyulok majd, mégis roppant lélekromboló volt nap mint nap szembesülni a test korlátaival. A fájdalom legalább annyira sanyargatja a táncos lelkét, mint a testét.

– Ebben az érzésben közrejátszik az a tudat, hogy egy balett-táncosnak mindenképpen rövidebb szakmai pálya adatik meg, mint mondjuk a pedagógusnak?

– Ha nem is rágódunk ezen nap mint nap, de igen, azzal a sötét gondolattal élünk együtt, hogy egy komoly sérülés képes bármikor derékba törni a karriert, de még ideális esetben is sokkal korábban „nyugdíjazzák” a táncosokat; nem sűrűn balettoznak a színpadon 40-45 év fölött. Nem szabad ezen sokat rágódni, a testünk és az életkorunk jelzi majd, kinek mikor elég. Ahogyan az is egyedi, hogy mi jön utána: van, aki marad és tanít, míg mások végleg hátat fordítanak a pályának. Most el sem tudom képzelni, hogy én valaha megváljak a tánctól.

– Még mindig nem tudom elengedni a Fekete hattyú önsanyargató rémképeit. Ön mennyit gyakorol és mit eszik, hogy a színpadon olyannak tűnjön, mint akire nem hat a gravitáció?

– Mindennap reggel nyolckor kelek, és tíztől gyakorolok – kisebb-nagyobb szünetekkel – késő délutánig, estig, vagy este közönség előtt lépek színpadra. A balerinák törékenynek, légiesnek látszanak, miközben erősek, izmosak. Amennyit mi mozgunk, ahhoz igenis enni kell. Csak gyorsan lebontja a szervezetünk, ezért nem látszik rajtunk. Mindenkit megnyugtatok: nem fogyókúrázunk, nem éhezünk, csak okosan, tudatosan táplálkozunk, amibe olykor belefér a „bűnözés” is.

– A gyerekszülés is nagy dilemma lehet egy sikeres balerinának...

– Kolléganők tapasztalatai szerint nemcsak a babát kihordani és szülni könnyebb fiatalon, de regenerálódni és a munkába visszaállni is egyszerűbb. Bízom benne, hogy ha megérik bennem a gyermek utáni vágy, nem tartom majd áldozatnak kicsit szögre akasztani a spicc-cipőt. Olyan gondoskodó, támogató családot szeretnék magamnak, amilyenben felnőttem.

– Jó úton halad a megvalósításban?

– Igen. Leblanc Gergely, az Operaház magántáncosa a párom.

– Mert ezt az életmódot csak egy hasonszőrű balettművész értheti meg?

– Nem feltétlenül. Arra is tudok szép példákat, hogy egy művész egy „civillel” találta meg a harmóniát, de a mi kapcsolatunkat erősíti a tánc iránti közös szerelem. Bármennyire odafigyelünk, hogy az életünk másról is szóljon, színházba-moziba járunk, kétségkívül sokszor „hazavisszük” a munkánkat, a balett-termen kívül is az aktuális darab körül forognak a gondolataink. Én például bárhol táncra perdülök, az utcán is.

– A klasszikus vagy a kortárs tánc híve?

– A táncművészet minden ága érdekel, de a szívem a klasszikus baletté, a romantikus, érzelmes, lírai mozdulatokat szeretem. A balett egyébként nem attól klasszikus, hogy ódon és régies, mindig minden újraértelmezhető, megújítható – a lényeg a hitelesség.

– A diótörő ennek ékes példája, hiszen decemberben új ruhába öltöztetve mutatják be, többek között önnel az egyik főszerepben.

– A világ tele van csodákkal, csak nem mindenki veszi észre – ezzel a gondolattal játszott az író Hoffmann, amikor 1816-ban kipattant a fejéből A diótörő és az Egérkirály. A történetből aztán zene, majd mesebalett lett, Csajkovszkij és Marius Petipa keze nyomán. Budapesten, az akkori Magyar Királyi Operaházban 1927 decemberében mutatták be először – csúfosan megbukott. Az 1950-es évet aranyszámokkal hímezték a hazai Diótörő-történetbe, ekkor mutatták be a legendás orosz koreográfus, Vaszilij Vajnonen „olvasatában”. A magyar közönség annyira megszerette a nagy cári balettek lenyűgöző, monumentális, patetikus hangulatát idéző darabot, hogy 1994-ig senki nem nyúlt a koreográfiához, mígnem Seregi László újra megrendezte. Ám azóta is eltelt 21 év. Az Operaházban idén a klasszikus balett hagyományait követő, de a XXI. század táncművészeti és látványvilágbeli elvárásainak megfelelő új kiállítással jelentkezünk. A klasszikus zenei anyagra egy igazi Diótörő-specialista, a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és Solymosi Tamás koreografált új mesebalettet. Jó szívvel ajánlom!

– Apropó, hírnév! Magyarország nem számít balettnagyhatalomnak, ebben az oroszok és néhány amerikai, londoni társulat tekinthető csúcsnak. Ön a versenyeredményei jutalmául tanult Szentpéterváron és Londonban is. Nem fájt a szíve hazajönni?

– Nem. Nemcsak itthon vagyok, hanem a helyemen is. Megadatott, hogy még dolgozhattam Seregi Lászlóval. A Rómeó és Júlia című alkotásában az egyik legnagyobb példaképem, Volf Katalin 25 éven keresztül megismételhetetlen Júliaként gyakorlatilag maga volt a szerep – és aztán egyszer csak, 18 éves koromban megkaptam… Azóta is az Operaházban a balettirodalom legszebb szerepeit táncolhatom. Nem vágyódom el.