Ferenc pápa: 'Ez az ember válsága. Az ember az, aki elpusztulhat'

„Ferenc pápa a katolikus egyház Obamája” – jelentette ki John McCain volt amerikai republikánus elnökjelölt 2013-ban, néhány hónappal azután, hogy Buenos Aires püspökét pápává választotta a konklávé. Mivel vívta ki az egykori elnökaspiráns szájából csöppet sem bóknak szánt párhuzamot a Szent Péter székét elfoglaló egyházfő? Elég volt néhány mondat, egy keményebb megfogalmazás, s nyolc hónappal a megválasztását követően az amerikai egyházi körök rásütötték Ferencre a „marxista pápa” bélyegét.

Nem sokkal később a The Economist – a kapitalizmusról nyújtott látlelete miatt – egyenesen Lenin követőjének bélyegezte. Egy biztos: ma sokan őt tekintik a világ egyetlen hiteles baloldali gondolkodójának, akit nem a népszerűségi mutatók hajszolása, a pénzügyi támogatók meggyőzéséhez szükséges mandátumok bezsebelése vezérel. Tetteinek és szavainak súlyt morális tartása ad.

Egyértelműen erőszakmentes társadalomkritikájának tabudöntögető elemei egész eddigi pápaságát végigkísérik: a szegények és a menekültek melletti kiállás, segélykiáltás a családtól, munkától, otthonától és méltóságától megfosztott emberért. Az Evangelii gaudium (Evangelizáció öröme) című enciklikájában közreadott kapitalizmuskritikája, a Laudato si (Áldott légy) című teremtésvédelmi enciklikájában, a civil mozgalmak képviselői előtt elmondott Santa Cruz-i kiáltványban vagy bolíviai beszédében egyértelműen fogalmazza meg: rendszerszintű változásra van szükség a világban. Ferenc pápa nem egyszerűen egy szegénységmozgalom szószólója, okos és – saját szavával élve – ravasz jezsuita, aki pontos diagnózist ad: „a válság pillanata, mint amit mostanság is megélünk, nem csupán egy gazdasági válságból fakad, nem kulturális válság. Ez az ember válsága. Az ember az, aki elpusztulhat.”

Az egykor a Jézus Társasága argentin elöljárójaként, majd püspökként korábban még konzervativizmussal vádolt Jorge Mario Bergogliót ért bántó kritikák között rendszeresen szerepel, hogy a lekicsinylően csak „latinamerikai” pápának nevezett egyházfő semmit sem ért a gazdasághoz, vagy hogy a „világ végéről” jött pápának politikailag inkorrekt gesztusai vannak – első hivatalos útja az olasz Lampedusába, a menekültek ezreinek sírjává vált tengerpartra vezetett. Az Il Foglio című olasz napilap odáig merészkedett, hogy „eretneknek” titulálta az argentin pápa mondatait: „bűn”, hogy úgy beszélt a szegényekről és a szenvedőkről, mint „Krisztus testéről”, amikor súlyos betegségben szenvedő gyerekeket és fiatalokat ölelt át Assisiben.

A támadásokat a pápává választását követően megjelent Evangelii gaudium címet viselő enciklika váltotta ki. Bár a 224 oldalas értekezés a katolikusok számára jelöli ki az utat a bonyolult világban, a konzervatív körökből érkező támadók csak egyet láttak benne: a „velejéig igazságtalan”, az „új zsarnokságot teremtő” kapitalizmus kegyetlen bírálatát.

„Ahogyan a »Ne ölj!« parancs világos határt jelöl ki az emberi élet értékének biztosítására, úgy ma ki kell jelentenünk: »Nemet mondunk a kizáráson és az egyenlőtlenségen alapuló gazdaságra!«… A jóléti társadalom elkábít minket, s nyugtalanok leszünk, ha a piac olyasmit kínál fel, amit még nem vásároltunk meg, miközben a lehetőségek hiánya miatt derékba tört életek csak olyanok számunkra, mint valami látványosság, ami egyáltalán nem zavar minket” – írja Ferenc.

Ferencnek sikerült megcserélnie a lapjárást az alapvető emberi értékek „újra felfedeztetésével”, feje tetejére állítva a világot elérte a hagyományosan jobb- és baloldalra, demokratákra és republikánusokra szakadt szekértáborok szerep- és értékcseréjét. A hagyományosan a katolikus egyház szekértáborának tekintett konzervatívok számára is kellemetlen igazságokká váltak a szegények pápájának szentenciái. Ők azok, „akik kizárólag azzal a feltétellel tartják elfogadhatónak a szegényekről szóló beszédet, hogy erre csak ritkán kerül sor, és bizonyos körök által meghatározott módon. Egy kis szeretet, némi jóleső érzéssel körítve, teljesen megfelel, sőt segít abban, hogy helyére kerüljön a lelkiismeretünk. Olyan rendszer ez, amely még számos katolikus véleménye szerint is a lehetséges legjobb megoldást kínálja a kirekesztettek számára, mivel minél gazdagabbak lesznek a gazdagok, annál jobb lesz majd az élete a szegényeknek is.” S bár a tőzsdeindexek ingadozása egész néptömegeket kényszeríthet a szegénységi küszöb alá, ezeket a valóságokat el kell fogadnunk, és be kell fognunk a szánkat. A dogma, az dogma, és aki megkérdőjelezi, az jó esetben megtévesztett ember. Rosszabb esetben felforgató.

Az egyház kétezer éves történetében ez az első alkalom, hogy egy Péter-utód úgy dönt, a Ferenc nevet veszi fel. Már megválasztása estéjétől voltak olyanok, akik arra buzdítottak, ne Assisi „Szegénykéjét” tekintsük a névválasztás valódi okának. Furcsának vélték, hogy egy jezsuita pápa egy ferences szent nevét vegye fel. E döntés egy barát bátorító öleléséből született.

„A választás során Sao Paulo nyugalmazott érseke, Cláudio Hummes bíboros ült mellettem: egy nagy barát! – meséli a pápa. – Amikor a szavazatok elérték a kétharmadot, ő átölelt, megcsókolt, és ezt mondta: »Ne feledkezz meg a szegényekről!« Ez a szó ekkor hatolt belém: a szegények. Majd közvetlenül ezután, a szegényekkel kapcsolatban Assisi Szent Ferencre gondoltam… Számomra ő a szegénység embere, az ember, aki szereti és védelmezi a teremtett világot; ebben a pillanatban nekünk sem valami jó a kapcsolatunk a teremtett világgal, nem?”

XVI. Benedek pápa lemondásának bejelentésével megrajzolta a gyors változásoknak kitett mai világot. Mire van szüksége az egyháznak? Szükségesek-e a reformok? Milyen egyházat álmodik Ferenc pápa? – tette fel a kérdést Antonio Spadaro, a La Civilta Cattolica olasz jezsuita folyóirat főszerkesztője.
„Amire ma az egyháznak leginkább szüksége van, az az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez – felelte az egyházfő. – Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat csata után. Haszontalan dolog egy súlyos sebesülttől a koleszterin- és vércukorszintje után érdeklődni. Előbb a sebeket kell ellátni, utána beszélhetünk minden másról…. És alulról kell kezdeni.”

Vannak keresztények, akik az egyház számára szabálytalan körülmények között vagy legalábbis bonyolult helyzetekben élnek. Az elváltak, az újraházasodottak, valamint a homoszexuális párok esetében hogyan lehet missziós lelkipásztori munkát végezni? – kérdezte Spadaro. „Buenos Airesben levelet kaptam homoszexuális emberektől, akik »társadalmi sérültek«, mert, ahogy mondják nekem, az egyház mindig elítélte őket. De az egyház nem akarja ezt. Ha egy homoszexuális ember jóakaratú és istenkereső, én semmiképpen nem ítélem el… Mindig az embert kell nézni.”



(Ezen írás alapjául a Jezsuita Kiadó gondozásában megjelent Jó napot! Ferenc pápa vagyok, valamint a Ferenc pápa – Ez a gazdaság öl című könyvek szolgáltak.)