Férfikéz híján

Rengeteg életet kioltottak a II. világháború során, de Magyarországon a front elvonultával sem csökkent a szenvedés: az országot megszálló szovjet csapatok százezreket hurcoltak el Ukrajnába, Oroszországba meg a Kaukázus környékére.

A magyar és a vele együtt élő német civilek tragédiája már 1944 novemberében megkezdődött. Ez volt az a hónap, amikor malenkij robotra parancsolták a szovjet megszállók a beregi, majd az Ungvidéki, bodrogközi férfiakat, aztán később az alföldieket, a fővárosiakat, a dunántúliakat is. Az elsőként érintett vidékről, a csonka-beregi Lónyáról 122, Beregdarócról 180, Beregsurányból 122, Gergelyiugornyáról 160, Jándról 106, Csarodáról 75, Márokpapiból 96, Tákosról 43, Vámosatyáról 152, Hetéről 67, Tiszakerecsenyről 138, Gelénesről 99, Barabásról 158, Gulácsról 125, Tivadarról 29, míg az aprócska, alig százlelkes Fejércséről 15 férfit hurcoltak el. Háromnapos kis munkáról volt szó, de a három napból hónapok, évek lettek, és a férfiak többsége sohasem tért haza...

Több százezer feleség, gyermek maradt özvegyen és árván. A még élők mint nemes gesztust értékelik a szerény nyugdíj-kiegészítést.

A Vásárosnamény és Tarpa között lévő Gulácsról elparancsoltaknak is alig fele jött haza. Ma már csak egyetlen ember él közülük, a kilencvenkét éves Fekete Sándor. Hét évtized nagy idő, de ő még élénken emlékszik arra a novemberi napra, amikor indulni kellett.

– Nekem igazából nem is kellett volna mennem – meséli a nyugdíjas lányával élő férfi. – De vitték a két édes bátyámat meg persze a rengeteg gulácsi embert, ezért én is felkapaszkodtam melléjük az egyik szekérre.

Sándor bátyánk – húszéves volt akkor és a falu kisbírója – egyáltalán nem egy szomorú menetre emlékszik vissza. A végállomás előtt, Beregsurányban még ő is vett ötven liter, ahogy ő mondja, nagy csobolyó bort, s mire a városba értek, már igen jó lett a hangulat. Mi végre is szomorkodtak volna, hiszen mi az a három nap, gyorsan el fog telni – gondolhatták. Igen ám, de akkor már jöttek hazafele más gulácsi szekerek, és az öreg kocsisok kiáltottak: aki tud, szökjön, mert a városban fegyveres őrök várják őket.

De már nem volt menekvés. Az éjszaka a megyeszékhelyen telt el, aztán megindult a menet Munkács felé. A végcél: ismeretlen. Végül háromnapi gyaloglás után Szolyván kötöttek ki. A szállás: ajtó és ablak nélküli hodályok, takaró nélkül a hideg betonon. Az étel: valami üres lötty. Az éhezés, a hideg már akkor szedni kezdte áldozatait. Pár hét után aztán a tábor egy része felcihelődött, és a távoli lengyel határig hajtották őket.

– Hidat építettünk fent egy nyeregben, nekünk kellett felhúznunk a hegyre a nagy fenyőszálakat – mondja Fekete Sándor. – Borzasztóan nehéz munka volt, a szállás pedig sokáig egy fedetlen bunker, amit fenyőgallyakkal igyekeztünk kibélelni meg lefedni, de folyton befolyt az esőlé. Egy-másfél hónap múltán aztán elterjedt a hír, hogy megyünk haza. Volócon be is vagoníroztak bennünket, de nem haza, hanem befele, Oroszországba indult a vonat. Húsz napig mentünk, és húsz napig nem láttuk a napot. Az ajtót csak akkor nyitották ki, amikor belöktek egy veder krumplit meg egy veder vizet, s kiráncigálták a halottakat. Hogy aztán hol temették el őket, megkapták-e a végtisztességet – ki tudja. Százan utaztunk egy vagonban, egy kevéssel mindennap több krumpli meg víz jutott. Mindennap kevesebben lettünk ugyanis, de a fejadag, a veder víz és krumpli nem változott.

Valahol Moszkva környékén szállították le őket. Egy ismeretlen kisváros határában berendezett láger fogadta a csapatot, közte a gulácsiakat. Leszámítva a kezdeti időket, Fekete Sándor nem panaszkodik az oroszokra. Mint mondja, sokáig ők is ugyanazt a nyomorult kosztot kapták, mint a magyarok, és a munka sem különbözött. Egy hatalmas gyártelep szomszédságában épült a tábor, a lakók oda jártak munkára, de ő dolgozott kint a földeken meg valami raktárban is.

1945 decemberében szabadult. Egy transzporttal a szegedi igazoló táborba tartott velük a vonat, de ő Záhonynál tizedmagával leugrott róla, s felkéredzkedett egy Vásárosnaménynak menő szerelvényre.

Vele volt a keresztapja, a jándi Keresztély János is, az kísérte hazáig Gulácsra. Bezörgetett az ajtón, hogy „Jani bátyám, hazahoztam Sanyit, a fiát!”, de az öreg meglepetésében azt kiáltotta vissza, neki ilyen fia nincs is.

Nem szegődött azonban mindenki mellé a szerencse. A II. világháború gulácsi áldozatainak emlékoszlopán száznál is több név szerepel, köztük a Fenyvesi Károly Árpádé is, aki három gyermeket hagyott árván. Ma már mindhárom gyermek túl van a nyolcvanon, de még ma is el-eljátszogatnak a gondolattal: mi lenne, ha egyszer csak megjelenne az apjuk...

– Szegény édesanyánk hajtogatta ezt évtizedeken át, mire mi mindig azt feleltük, hogy ugyan már, Édes, de hiszen tudjuk, hogy odamaradt ő is – mesélik az árván maradt testvérek közül a lányok, özv. Balla Sándorné és özv. Csákányóczki Józsefné.

Egymás mellett lakik a két testvér, mindketten úgynevezett árvizes házban, mert 2001 márciusában Gulácsot szinte teljes egészében elpusztította a Tisza.

Ballánénak az apja mellett az apósa is valahol Oroszországban halt meg, az ő halála napját tudják is, 1945. március 28. Az apjukról viszont csak annyit tudnak, hogy csontsoványan, valahol kint a jégen...

– Negyvennégy decemberében még élt, mert édesanyánk több más gulácsi asszonnyal együtt utánuk ment Szolyvára egy kis elemózsiával, de az orosz őrök nem engedték a közelükbe őket – emlékezik a két özvegyasszony. – Reménykedtünk, ’45 tavaszán azonban valahogy hazavergődött egy idősebb falubeli férfi, ő mondta el, hogy sok gulácsi meghalt.

Tragikusan nehéz évek jöttek. Férfikéz híján a legnehezebb munkák is az asszonyokra és a gyermekekre vártak, a két Fenyvesi lány is nagyon korán megtanult szántani, vetni.

– Gyengék voltunk, az ekét is úgy tudtuk feltenni a szekérre, hogy egyikünk fentről húzta, a másikunk lentről tolta, emelte. De kaptunk segítséget is persze. Úgy higgyék el, még a jószág is segített. Amikor emeltük a nehéz jármot, lehajtotta a fejét, hogy könnyebben a nyakába tegyük. Így telt el a gyermekkorunk. De nemcsak a mienk, minden családban voltak áldozatok. Volt, ahol három-négy is.

Özv. Siket Gáborné történetét ma is emlegetik. Az egyik kis mellékutcában – itt szorosnak mondják – lakó asszony évtizedeken át majd’ minden este kiült a főutca mellé, és várt, várt. Várta a szeretteit. A férjét meg a három fiát.