Gazdátlan kémény seprőt keres - Egyelőre nem veszik őket komolyan, pedig elszántak

– A mi munkánk az utcán kezdődik. A kémény szemrevételezésével.

Egerszólát főutcáján állok, bő tíz kilométerre a hevesi megyeszékhelytől. Mellettem fiatalember feketében. Csupán az álla alatt visel fehér kendőt – szép magyarsággal mundstüklit –, vállán pedig drótseprű.

Vámos Csaba egyike Heves megye negyvenhat kéményseprőjének. Nem véletlen azonban, hogy éppen őmellé szegődve tanulom a kémények doktorolásának tudományát. Már amennyit egy riport felvétele során el lehet belőle sajátítani. A fiatalember szakmája kétségkívül érdekes, ám számomra a körülötte kialakult helyzet még izgalmasabb. Csaba ugyanis letétbe helyezte a felmondását. Nem azért, mintha baja lenne a kéménysepréssel, sőt szereti a szakmáját, nagyon is. Éppen ezért hozta meg a váratlan döntést. És hogy az ellentmondásokat még inkább fokozzam, nemcsak ő, hanem az országban 322 társa úgyszintén. A 900 kéményseprő több mint egyharmada.

– Ez a kémény például rendben van – jelenti ki a mester, miután néhány gyógypillantást vetett a füsteresztő alkalmatosságra. – Vizsgáljuk meg közelebbről is.

Csaba csengetésére hamarosan egy idősebb asszony jelenik meg a kapunál. Ingatja a fejét, majd visszatér a házba.

– Azt mondja, most nem ér rá.

– Esetleg azért, mert üres lehet a házi kassza? – találgatom.

– Ah, Heves megyében ez már nem számít. Pénzt nem veszünk át, csupán csekket hagyunk.

Egerben találkoztunk az önkormányzat egyik épületében, a hevesi kéményseprők főhadiszállásán. Mert a szolgáltatás az egri önkormányzat feladata. A megye valamennyi – 168 ezer – kéményéért az egri önkormányzat a felelős. Azt most ne firtassuk, mennyire boldog attól a város vezetése, hogy Hatvantól kezdve Istenmezejéig száznál több település kéményeinek a takarítását sózták a nyakába. A lényeg, hogy mást gyakorlatilag nem tehetett.

De még ez sem volna talán olyan nagy baj, ha mindezért szép summa folyna be a város kasszájába, amiből építhet járdát, játszóteret, miegyebet, amire éppen szükség mutatkozik. Erről azonban szó sincs. A kéményseprés költségeihez a többi megyei település önkormányzatának nem szükséges hozzájárulnia. És ha nem szükséges, nem is teszik, persze. Marad a seprésért járó díj bevétele, no meg a kompenzáció a katasztrófavédelemtől. Hogy ez fedezi-e a költségeket, annak kitalálását az olvasóra bízom.

Így tart ez már lassan egy éve Heves megyében. Ekkor – vagyis tavaly, néhány nappal karácsony előtt – mondta be egyik napról a másikra az unalmast a vállalkozó, aki addig kotortatta a megye kéményeit.

Kémény söpretlenül nem maradhat, villámgyorsan megoldást kellett tehát találni. Több ilyen is lehetséges. Az egyik, hogy kiadják a feladatot egy másik vállalkozónak. Ilyen madár azonban manapság Magyarországon egyre kevesebb fogható, nem is próbálkozott vele a katasztrófavédelem. Az ok: az árak a rezsicsökkentés által nemhogy befagytak, hanem csökkentek is. Így pedig nem éri meg üzleti alapra helyezni ezt a kötelező közszolgáltatást – sem.

Alakíthat a megyei jogú város céget a feladat elvégzésére, mint például a szomszédos Borsod-Abaúj-Zemplén megyében tette. S ha már volt, hirtelenjében rá is lőcsölték Heves nagy részét is – igaz, átmenetileg csupán, mert a feladatot végül a teljes mértékben önkormányzati tulajdonban lévő Városgondozás Eger Kft. vette magára.

– És melyik a jobb munkáltató?

Ilyen kérdést a legtöbb esetben felesleges feltennem, kincstári válaszon kívül nem remélhetnék mást egy egzisztenciális függésben lévő munkavállalótól. De Csaba esetében más a helyzet, szókimondását találkozásunk első percétől kezdve tapasztalom.

A kérdést amúgy még az egerszóláti kéményszemle kezdete előtt tettem fel a falu presszójában egy kávé mellett, ahol ki szokta dolgozni a haditervet: mely házakba csönget be aznap? Csabára egyébként Egerszóláton kívül Egerszalók, Kerecsend, Demjén jut, és besegít Ostorosba, illetve Noszvajba.

– Melyik rendszer a jobb? – kérdez vissza. – Ezt döntse el ki-ki maga. A magáncég elve egyszerű volt: hozzon be a munkatárs napi körülbelül ötvenezer forintot, oszt jó napot. Az, hogy miképpen jutott ideje mellette a kémények szakszerű seprésére, már az ő gondja volt. De nem titok, ilyen tempó mellett tíz percnél több egy háztartásra nem jut, ennyi idő alatt pedig lehetetlen alapos munkát végezni. Az új munkáltató más alapokra helyezte a teljesítést: egy kéményre átlagosan félórát szán a seprő, ha a nyolcórás munkaidőbe beleszámítunk egy félórás ebédszünetet is, az annyi mint napi 15 kémény. Ezért kapok 160 ezer forintot, plusz némi Erzsébetutalványt. A felszerelés, céges telefon, költségtérítés, például gépkocsihasználat is természetes.

Csaba keresete átlagosnak mondható a kéményseprők világában. Mert amíg a fővárosban egy kéménydoktor 200 ezret is hazavisz, a legrosszabbul fizető megyékben nem többet 60-70 ezernél – miközben a szakmunkásátlagbér 122 ezer forint.

De ideje végre belevágnunk a kémények seprésébe, különben nem lesz meg a mára rendelt penzum. Első próbálkozásunkkor valószínűleg a fotós kolléga kamerájától ijedt meg az asszony, ezért hárított.

Szomszédjában már nem ennyire ijedősek, bár a ház gazdája kéri, hogy a Béla névnél több azonosíthatót róla se áruljunk el. Az épület történetét tekinthetjük Egerszólát, de Magyarország falvaiban a hatvanas években emelt házai közül tipikusnak. Ahogy mondani szokás, egy élet munkája van benne, kényelmesen el is fért benne a család. A gyerekek azonban már rég kirepültek, s az új fészküket Pesten hordták össze. Az épület így mostanra feleslegesen nagynak bizonyul, ám eladni lehetetlen. De legalább csak egy részét fűtik. A kéményeket viszont ettől függetlenül át kell vizsgálni – és érte fizetni.

Csaba egy törött kéménynyílásfedelet szúrt ki. Javíttatására a tulajdonos egy évet kap. Még egy gázfűtőkészüléket vizsgál a konyhában, kezében szénmonoxid-mérővel.

– Egy ppm a szivárgás, ez teljesen rendben van – kapcsolja ki Csaba a nagyobbacska lázmérőhöz hasonlatos, digitális kijelzésű kütyüt. A ppm egymilliomod egységet jelent. A gázkészülék 50 ppm-től szorul javításra. Ha pedig egy helyiségben az 500 ppm-et meghaladja a szén-monoxid, az húsz perc tartózkodás után halálos.

A kütyüt egyébként évenként kötelező kalibráltatni – ám amikor átvették a vállalkozótól, ennek nyomát sem találták. Az ilyen felelőtlenség pedig könnyen veheti el valakinek az életét.

De nem csupán a kalibrálatlanság okozhat halált, hanem a hozzá nem értés is. Így történhetett meg, meséli Csaba, hogy az egyik Pest megyei városban egy 21 éves nő szén-monoxid-mérgezésben meghalt. A balhét, úgy tűnik, a szakképzetlen kéményseprőre varrják. A pert nemrégiben másodfokon is elveszítette, igaz, védelmét a kéményseprést vállaló cég adószakértője vállalta – csekély 800 ezer forintért.

– Pedig szakképzetlenül nem is lett volna szabad a kollégát kiküldeni kéményt seperni – meséli, miközben a falu utcáit rójuk egyik háztól a másikig. – Ezért is óriási felelőtlenség már csak a gondolata is annak, hogy majd közmunkások állnak be kéményt seperni, mint ahogy annak a híre fölröppent.

Olyan őszinte felháborodással ecseteli a méltatlanságot, hogy elhivatottsága iránt csöpp kétség sem fér. Nem a kéményseprői munkája iránti elhivatottságára gondolok most, azt már megtapasztaltam a nap során, hanem a szakszervezeti vezetői tisztsége iránt. Csaba ugyanis tavaly októberben hetedmagával megalakította a Kéményseprők Országos Szakszervezetét, közkeletű nevén a KOSZ-t.

– Ma már 360-an vagyunk – meséli. – Több mint minden harmadik kéményseprő tag.

Az utolsó pillanatban alakult meg az érdekképviselet: nem is olyan régen még 1400–1500 kéményseprő hozta a szerencsét, miközben legalább a mostani létszám kétszeresére lenne szükség – s miközben a létszám tovább apad a bizonytalanság és az alulfizetettség miatt.

– És akkor most ti is abbahagyjátok – jegyzem meg.

– Ha nem állnak velünk szóba, nem marad más lehetőségünk.

– Valójában mi a gondotok?

– A bizonytalanság. Senkinek sem biztos az állása, a szerződésünket háromhavonta újítják meg.

Március 10-én a kéményseprésről szóló törvény tervezetét a parlament elé terjesztették. Március 18-án megtartották az általános vitáját. Ekkor a dolgok rendje szerint a honvédelmi bizottság elé került további tárgyalásra. Hogy miért éppen oda, az Vámos Csaba számára is rejtély. De bánná a kánya, ha tárgyalnák. De nem, a folyamat áll. Azóta is. Fordultak a Belügyminisztériumhoz. A válasz: dolgoznak az ügyön. A katasztrófavédelem egyáltalán nem válaszolt. A Heves megyei Nyitrai Zsoltot is keresték, hiszen ő a miniszterelnöki hivatal ügyben illetékes miniszteri biztosa. A Belügyminisztériumhoz utalta őket vissza.

A kör ezzel nagyjából be is zárult.

Válaszul a kéményseprők november elején letétbe helyezték a felmondásukat.

– Reagáltak már rá?

Eddig se kép, se hang.

Lassan a műszak végére érünk. Egy fiatalasszonyhoz térünk most be, Túri Ágneshez, aki párjával néhány éve vásárolta meg a parasztházat, s költözött ki a faluba a gyermekeivel együtt. Az épületet fokozatosan hozzák rendbe. A kéményajtóra csupán mostanában került sor. Mivel életveszélyes volt, Csaba azonnali cseréjét rendelte el, s egyben jelentette az esetet a katasztrófavédelemnek. A kályhát pedig a cseréig használni szigorúan tilos volt. Ilyen és ehhez hasonló esetek, intézkedések életeket mentenek.

Föltéve, ha lesz még kéményseprő, aki elhárítja a veszélyt...

Még egy házhoz megyünk ki, fel a dombon, a Boros utca végére, lássuk, milyen az, amikor a kémények doktora kívülről támadja a kormot. Néhány pofás fotó készül, aztán vége a műszaknak, indulunk vissza Egerbe.

– Én elhiszem nektek, hogy nem blöff a felmondások meglebegtetése, és komolyan gondoljátok a beélesítését – fordulok a kéményseprőhöz az autóban. – Csak azt nem látom, mit kezd magával egy munkájától megvált kéményseprő…

– Nem kell bennünket félteni. Egy kéményseprő négy-öt faluban mindenkit ismer, és őt is mindenki. Ha jó a híre, pillanatokon belül felveszik. Legtöbbünk egyébként is kiegészíti valahogy a keresetét, legfeljebb átnyargalunk majd főállásba oda.

– Te például hova?

– Sírásó vagyok. Most is lesz még egy temetés a műszak után, így hát, kérem, ha lehet, induljunk is…

HARDI PÉTER
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI