Ki kapja a hal fejét? Interjú Zoboki Gábor építésszel

– Nagy a nyüzsgés az irodájában, pedig elmúlt este hat óra. Mikor kapcsolják le a villanyt?

– Amikor Demeter Nórával megalapítottuk az irodát, nem szerettük volna, hogy éjt nappallá téve dolgozzunk, ezért az angolszász példák alapján reggel kilenc és este hat közé korlátoztuk a munkaidőt. De a kreatív alkotómunkának része, hogy bizonyos pillanatokban kalapál az ember szíve, forognak az agytekervényei, és nem bírja abbahagyni. Mindezek mellett az ország legnagyobb építészirodájaként tartani kell egyfajta ügymenetet. Harminc építész képezi a kemény magot, de az általunk foglalkoztatott mérnöktársakkal együtt kétszázan is vagyunk. Persze az elején sokkal szerényebb létszámmal indultunk. Nemcsak nálunk, külföldön is érzékelhető, hogy a négyéves válság miatt egyre nehezebb.

– Kevesebb a megrendelés?

– Az építészeti piac az ország gazdasági állapotának fokmérője. Szerencsére a mi szakmánk inkább a könnyűlovassághoz hasonlítható, mint a nehéztüzérséghez. Bizonyos kérdésekre gyorsan kell választ adnunk. És az ötletesség nemcsak az építészeti alkotásokban, hanem azok kitalálásában, illetve a mérnöki megfogalmazásban is benne van. Amíg készülnek a tervek, álomvilágban élünk. Sokszor a házainkkal álmodunk. De amikor elkezdődik az alapozás, minden egyértelművé válik és kiélesedik a kép.

– Nem mond ellent egymásnak az álmodozás és a milliméter-pontosságot igénylő tervezés?

– A mérnökök többsége a humán- és a reálvilág között lebeg, amit nehéz egyensúlyban tartani. Mondhatni, pszichológusként ülünk le a megrendelővel megtervezni az életterét, ilyenkor kicsit a jövőbe kell néznünk. Aztán eljön az a pillanat, amikor ennek a szárnyaló szellemi gondolkodásnak megjelennek a materiális elemei, vagyis méterekben kell kifejezni a kívánatos és ideális állapotokat. Nem véletlen, hogy a legnagyobb építészek polihisztorok. Járják a világot, szemlélődnek és folyton-folyvást vázlatokat készítenek. Képesek tanítani, könyvet írni, zenét szerezni, vezényelni, főzni. Röviden: imádnak élni. Ha visszatekintünk a múltba, az is kiderül, hogy az építészektől sok mindent elvártak. A legközvetlenebb tanácsadói voltak azoknak a zárt köröknek, amelyek meghatározták egy-egy település vagy népcsoport jövőjét.

– Ma vannak elvárások az építésszel szemben?

– Elébe megyek a dolgoknak. A Művészetek Palotája esetében fontosnak tartottam megkérdezni a zenésztársadalom krémjét, hogy milyen hangversenyteremben szeretnének koncertezni a jövőben. Ugyanez történt a Telenor székházának zöldövezeti kialakításánál, de más megrendeléseknél is. Nem kevés időt töltünk el a számítógép előtt koncentrálva, tárgyalótermekben prezentálva. Egy nagyobb lélegzetű építmény létrejöttéhez három-öt, illetve hat-hét év szükséges. Előrelépünk, visszatáncolunk, majd megint előre. Kukába dobjuk a terveket, vagy a partner gondolja meg magát. Szépségesen gyötrelmes alkotómunka. Súlyos milliárdokról döntünk, amikor papírra vetjük a gondolatainkat. Hogy építészeti erényeket vagy esztétikai értékeket is meg tudjunk jeleníteni a terveinkben, ahhoz kell egyfajta zeneszerzői, illetve karmesteri képesség. A tárgyalások során a kiabálástól a bűbájos beszélgetésig minden előfordulhat.

– Azt megnézném, ahogy az angyalarcú Zoboki Gábor kiabál…

– Pedig előfordult már. Számomra a Művészetek Palotája „életműház”, hat éven át épült, az idő alatt nem sokat aludtam. Négy kulturális miniszterrel vívtam a csatáimat, beláttam a kulisszák mögé. Nem irigylem a politikusokat. Nem biztos, hogy ők a hibásak abban, amiért nem lehet konszenzust elérni például a városligeti múzeumi negyed ügyében. A kudarcokban benne van az építésztársadalom szétesettsége is. Amikor együtt meg kellene mutatni az erőnket szakmai kérdésekben, akkor valahogy nem áll össze a csapat. Ezt tudván, a politikusok következmények nélkül mondanak butaságokat, mert annyi bizalmuk nincs irántunk, hogy meghallgassák az álláspontunkat.

– És az önök háta mögött döntenek.

– Nem mondanám. Rosszhiszeműséget nem feltételezek róluk. Egyszerűen arról van szó, hogy nincs szakmai kontroll a döntések mögött, és emiatt félrecsúsznak a dolgok. Külföldön – például Franciaországban, Kínában – sokkal erősebb a mérnöki közösség kiállása.

– Bosszankodik azon, hogy nálunk nem így van?

– Úgy élem le a legszebb alkotóéveimet Budapesten, hogy nem tudok maradandóan hatni azokra az urbanisztikai folyamatokra, amelyek legalább az utánam jövő generáció életét jótékonyan befolyásolhatnák. Ahogy mennek az évek, egyre jobban hatalmába kerít a kínzó érzés.

– És egy idő után majd lemondóan legyint?

– Aki ismer engem, az tudja, képes vagyok buldog módjára harcolni az igazamért. Fáradhatatlan vagyok. Tizedszer is ugyanolyan kedvesen mondom el a véleményemet. Bár az is igaz, hogy már nem olvasok napilapot, tévém nincs, csak rövid híreket hallgatok a rádióban, merthogy muszáj tájékozódni – és sokkal jobban érzem így magam!

– Nem szokták a szemére vetni, hogy azért jut bizonyos feladatokhoz, mert Orbán Viktor katonatársa volt?

– És? Tehetek én arról? Semmit nem jelent. Amikor kormányszinten mindenki a keleti nyitásról beszélt, nem tudtam odavinni egy konzult a százezer négyzetméteres kínai kulturális központ alapkőletételére. Nagyon kellemetlen volt. El sem érte a politikusok ingerküszöbét ez a világviszonylatban is kiemelkedő beruházás, ahol mi, magyarok vittük a prímet.

– Hogyan jutott hozzá a kínai megrendeléshez?

– Kínában a kulturális forradalom után a nagyobb városokban egymás után épültek a monumentális intézmények, azt bizonyítván, hogy az emberek művelődési igényei megváltoztak. Amit most mesélek, az XXI. századi csoda. Életemben ilyen gyorsan még nem jutottam munkához. Európai tanulmányútja során megfordult a Művészetek Palotájában a 16 milliós város, Sencsen polgármestere, aki a delegáció egyik hölgy tagjának megjegyezte, hogy keresse fel ennek az épületnek a tervezőjét, mert vele szeretné folytatni a megkezdett beruházást. Másnap bekopogtatott az irodám ajtaján a hölgy – akinek történetesen magyar a férje –, és rövid időn belül egy kínai párt- és kulturális bizottság előtt találtam magam. Próbáltam összeszedett lenni, végül is abban a néhány percben az országomat és a magyar mérnöki tudást képviseltem, úgymond vizsgáztam a kultúránkból. Döntésükben az is közrejátszhatott, hogy milyen a fellépésem, a modorom, a külsőm. Az első pillanattól éreztem: nem lehet nyugat-európai új gyarmatosítóként megjelenni és megmondani a tutit egy négyezer éves történelmi múltú országban. Mindenre kiterjed a figyelmük, negyedik-ötödik ottlétemkor még arra is figyelmeztettek, hogy nem megfelelően öltöztem.

– Idehaza is csokornyakkendőt, selyemsálat, mandzsettagombot visel. Önmagát „barokk figurának” szokta nevezni.

– Voltam olyan tervezői egyeztetésen, ahol meg kellett mondanom, melyik üzletben vettem a nadrágomat. Kínában viszont nem ez a legfontosabb, olyasfajta magas művészeti és mérnöki tevékenységnek nézik az építészetet, ami miatt egy jó szakembernek óriási rangja van, miközben nálunk a tanár, az orvos, a mérnök nem tud felnőni a bankárok magaslatáig, amiért persze nem őket kell hibáztatni. A kínai partnerek limuzinnal hordoztak, mindenben a kedvemben akartak járni. A polgármester a vacsorán átrakta a tányéromra a hal fejét, ami ott a vendég iránt érzett alázat jele.

– Nálunk nem így van?

– Itt inkább elveszik a hal fejét.

– Elárulja, hogy milyen házban lakik?

– Minden építész arra vágyik, hogy megtervezi a saját otthonát. Sok küzdelmes gondolkodás után fészket raktam egy öreg villa tetőterében, holott addig mindenkit lebeszéltem ebbéli szándékáról, mivelhogy fedélszékben nem lehet élni. És a sötét denevértanyából öt év alatt kialakítottam azt az eklektikus, nagyvonalú, lakályos életteret, ahol jól érzem magam.