Lábszagú szórakoztatás és a nézők 'szájba politizálása' zajlik - Gettókban élünk, mondta Szinetár Miklós

– Az ön rendkívül gazdag „repertoárját” elnézve szembetűnő, hogy kivétel nélkül minden műfajban otthonosan mozog, és mindenhol maradandót alkotott. Hogy lehetséges ez?!

– Az életem során számtalanszor – kivéve az előkelőnek számító operát – „néger” műfajokban dolgoztam: olyanokban, amiket valahonnan mélyen lenéztek. A pályámat az Operettszínházban kezdtem, és 1956-ban, 24 évesen kaptam az első Jászai-díjamat a Csárdáskirálynő megrendezéséért – ám az operettet ferde szemmel nézték a prózából. A tiszavirág-életű Petőfi Színházban állítottam színpadra az első magyar musicalt Egy szerelem három éjszakája címmel, amiért 1961-ben megkaptam a második Jászai-díjat – a siker ellenére a musicalt lenézték az operettből. Amikor a televízióban tettem a dolgom, azt meg a filmgyárbeliek érezték alacsonyabb rendűnek.

– Zavarta ez?

– Cseppet sem, sőt kihívásnak éreztem ezeket a helyzeteket azért is, mert mindenhol a műfajok ellen dolgoztam: nem szeretem a szabályos, közhelyes megoldásokat, mindig valami másra törekedtem az elvárt helyett. Ráadásul az éles műfaji határok nem is igazak, hiszen az opera címszó alatt például Mozart és Donizetti művei között óriási a különbség, vagy az operettben Kálmán Imre és Strauss két eltérő világ! Szerintem két dolgot kell szem előtt tartani: egyrészt minden darab más, másrészt minden előadás „hic et nunc”, azaz „itt és most” érvényes. Más lehet a rendezői attitűd Koppenhágában, ahol a lányok félmeztelenül napoznak a közparkokban, és más Kairóban, ahol a nők fele lefátyolozva jár az utcákon.

– Hogyan értékelték itthon az ön más rendezéseit?

– Láthatóan megosztó vagyok. A hosszú évtizedek során, miközben valamennyi rendezésem sikert aratott a színészek és a közönség körében, a legszűkebb szaksajtó gyakran „lehúzta” azokat. Az említett Csárdáskirálynőt a mai napig mint a legtöbbet játszott előadást jegyzik, mégis anno a hangadó kritikus azt írta róla: nem lesz siker, mert zavaros a rendezés. Egy másik példa: a Budapesti Operettszínházban tíz évig futott Lehár Ferenc operettje, A víg özvegy – amit 200-szor játszottunk Japánban, megrendeztem Szentpéterváron és a kazahsztáni operában is –, ám a hazai bemutató után az egyik jeles kritikus azt vetette a szememre, hogy elfelejtettem megrendezni.

– Hogy fogadta ezeket a kritikákat?

– Köszönöm, jól. Egy percig se tudnék olyan alkotóközösségben dolgozni, ahol nem hisznek, nem bíznak bennem – szerencsére a mai napig hívnak. Szeretem a drámát, de csak a színpadon – ezért olyan békés, inspiráló légkörben rendezek, amilyenben az emberek jól érzik magukat. A nézők pedig kíváncsiak az előadásaimra, jegyet váltanak rá. Tudja, ezek számítanak igazán. A kritikákat nem szabad túldramatizálni. A támadásokat egyébként is gyakran az generálja, hogy soha nem tudtak besorolni sehová. Irritáltam a konzervatívokat, de nem tartottak modernnek sem.

– Ön hová sorolná magát?

– Legszívesebben sehová se. Meggyőződésem, hogy az ízlésbeli korszakok megújulva ugyan, de újra és újra váltják egymást. A XX. század újító színházai a XIX. század romantikájával akartak leszámolni, amikor mondjuk farmert húztak a Shakespeare-hősökre. Legnagyobb örömömre múlik a XX. század, Hitlerestül, Sztálinostul és úgynevezett modern művészetestül. A XXI. században sokaknak elege lett az öncélúságig fajuló aktualizálásokkal és egyéb extravagáns végletekkel. Bevallom, én is nagyon unom azokat a színház körüli prófétákat, akik liberálisnak mondják magukat. Ha egy intézményre azt a táblát teszik ki, hogy „fűre lépni tilos”, az roppant kártékony a kultúrára. De legalább ilyen kártékony a „fűre lépni muszáj” vezérlőelve is. Én rendezőként és nézőként egyaránt a „fűre lépni szabad” hívének tartom magam; például a színészek akkor vetkőzzenek meztelenre a színpadon, ha annak célja és értelme van, ez ne a rendezői magamutogatásról szóljon. Pláne ne legyen kötelező ez a fajta „mindenáron valami mást tessék csinálni!” a jó kritikák érdekében.

– Mindeközben a politika is bármit felülír...

– Igaz. Talán sosem volt ennyire megosztva az ország, azon belül a művészszakma is, mint most. De akkor is lássuk be őszintén: ez a kormány adott és ad pénzt a kultúrára, míg az előző csakis elvont. Az Orbán-kormány láthatóan nagyon pártolja a reprezentatív műfajokat, például az operát: a felújított Erkel Színház nemrég újra megnyílt, készül az Eiffel Műhelyház – én ezeknek személy szerint örülök. Azon se kellene megütközni, hogy a politikai vezetés beleszól az állam által fenntartott Nemzeti Színház igazgatói kinevezésébe; aki a pénzt adja, joggal lobbizik a saját, ideológiailag elkötelezett emberéért – így van ez mindenhol a világon. De bármennyire is fanyalognak sokan a Nemzetire, a repertoárja egyáltalán nem köteleződött el sem a jobboldali politika, sem valami ásatag konzervativizmus mellett. Sokkal inkább a nemzetközi trendi irányzatok felé húz, de én azt se szeretem. Egy központi nemzeti kultúrintézményben nem veszhet el ennyiszer a remekművek tartalma külföldi rendező–celebek formai tabudöntögetésének a jóvoltából. Túl sok nagy és egyre csak aktuális írói gondolat vész el – helyette rendezői mutatványokat kapunk. Természetesen ilyen is kell. Na de ennyi?! A korábbi Nemzetikkel meg a jelenlegivel is ugyanez a bajom.

– Kétségkívül igaz, hogy ez a kormány adott pénz a Magyar Televízió teljes átalakítására is. Mi a véleménye a végeredményről?

– Hadd ne minősítsem... Én büszkén emlékszem vissza a magyar televíziózás hőskorára, amikor nívós tévéjátékok, igényes sorozatok, zenés-színházi produkciók készültek. Ugyanis mi annak idején abból indultunk ki, hogy ebben az országban sok millió ember kizárólag a tévé révén jut hozzá a kultúrához: koncertekhez, versekhez, filmekhez, színdarabokhoz – ezért arra törekedtünk, hogy mindezeket kínáljuk. Napjainkban ennek szinte nyoma sincs. Ha nagy ritkán mégis készül egy-egy nívós dokumentumfilm vagy portréműsor, azt biztosan eldugva, késő éjszaka adják.

– Akkor mi a mai televíziózás küldetése?

– Nemcsak napjaink televíziózásának, hanem a kapitalista társadalomnak is az egyik legnagyobb rákfenéje, hogy az embereket szellemileg gettókba tömörítik. Az egyik gettóban olcsó, igénytelen népszórakoztatás, egyszersmind népbutítás folyik, míg a másikban hangadó értelmiségieknek csak a lila kell. Vagy a proli-, vagy az elitetetés zajlik, és a kettő egyre távolodik egymástól. A mai televíziózás értékrendje roppant távol áll az enyémtől.

– Mi az ön ideája?

– Van, aki feladja, és van, aki tagadja, de én tudom, mert művelem: igenis létezik olyan kultúra a nagy tömegek számára, amely igényes, művészi és mégis érthető, hogy úgy mondjam, emberi fogyasztásra alkalmas. Amíg bírom erővel, ennek szellemében dolgozom.

Névjegy
SZINETÁR MIKLÓS 1932-ben született Budapesten. Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színházi,
opera-, tévé- és filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes és kiváló művész. Több mint ötven éven át
tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 2004 óta emeritus professzor. Majd’ három évtizeden
át, 1962-től 1990-ig szoros szálakkal kötődött a Magyar Televízióhoz: főrendezője, majd művészeti
vezetője és elnökhelyettese. 1996-tól három évig vezette a Fővárosi Operettszínházat, ezután
a Magyar Állami Operaház főigazgatója nyolc éven át. 2000 óta örökös tagja. Három könyve jelent
meg: Pályázat; A második pályázat; Operán innen, operán túl. Ő maga mint felsorolhatatlan életműve
csúcspontjait jegyzi a Koldusopera, A nép ellensége, a Tartuffe, a Szent Johanna, a Cosi fan tutte,
a Denevér és A víg özvegy megrendezését. Felesége Hámori Ildikó színművész, egy közös gyermekük
született. Szabadidejét legszívesebben az unokáival tölti, ezenkívül olvas, moziba jár és utazik.