Napról napra emberi sorsok dőlnek el, családok mennek tönkre. Eltűnő majorvilág - Riport

Pereg majorba karácsony előtt két nappal jutottam el. Kiadónk minden évben gyűjtést szervez, hogy segítsen szegénységben élő olvasóinknak, akiknek egy kiló liszt vagy egy használt kabát is mérhetetlen örömet szerez. Szóval tavaly ilyenkor vittem csomagot, váratlanul toppantam be a hajlott hátú nénihez, miután sikerült a sártengeren átjutnom. Pici ház, egy szoba, egy konyha, majdhogynem kinyújtózni sem lehet benne. Odabenn ontotta magából a meleget a sparhelt. Az idős asszony az unokájával együtt vette sorra ajándékainkat; nemcsak élelmiszert, hanem játékot, ruhát is vittem nekik. Aztán a végén elsírták magukat. Hálálkodtak, mondták, szeretnék viszonozni a jóságunkat. Felváltva sorolták, milyen cikkeket olvastak lapunkban, kik a kedvenc újságíróik. Ez mindennél többet jelentett.

Most újra járom a mezőhegyesi majorokat. Azt az első kanyar után látni, nem csak a borongós idő miatt szomorkás errefelé a hangulat. Reményvesztett idősek, düledező házak, kátyús-saras utak. Talán ez az a pillanat, amikor kezdenek eltűnni a térképről a hajdan virágzó majorságok.

Pedig nagy kár értük, mert Magyarországon egyedi értéket képviselnek. Egy olyan településen, ahol az 1700-as évek végén Csekonics József lovaskapitány javaslatára II. József ménestelepet, illetve zárt mintabirtokot létesített. Hihetetlen magaslatokban szárnyalt minden: a XVIII–XIX. század fordulójára létrejött Európa egyik legmodernebb és legnagyobb mezőgazdasági üzeme, saját telefon-, távíró-, villany- és kisvasúthálózatot működtettek, ipari üzemeket, templomokat, óvodákat, iskolákat, kórházat, gyógyszertárat, idősek otthonát tartottak fenn. Több mint hatvan műemlék épületet hagytak az utódokra, ezek közül húsz már a világörökség várományosa.

Valamikor a mezőhegyesi határ térbeli rendjét a ménesbirtoki gazdálkodás határozta meg. A világhírű lótenyésztés mellett szarvasmarhával és más állat tartásával is foglalkoztak, változások, leépítések csak az utóbbi 20–30 évben történtek. Patinás, műemléki igényű istállók, ólak, magtárak, irodák ölelésében halmozott alaprajzú, illetve szabályos sakktábla elrendezésű cselédlakások sokasága nőtt ki a földből. A virágkor idején, 1894-ben 90, a későbbiek során 44 népesebb major létezett, ezernél több házzal. Az 1945-ös földosztás után megtorpanás következett, sok épületet lebontottak. Az 1970-es évek közepére 25 major maradt, jelenleg pedig 12 van belőlük. A külterület 84 járása alapján sorszámot kaptak, de azért vannak beszédes földrajzi neveik is, például Komlósfecskés, Kamaráspuszta, Belsőperegpuszta, Árokpuszta, Újtelep.

Mezőhegyes három tanyagondnokának egyikével, Pósa István tanyagondnokkal és Rajos István alpolgármesterrel veszem nyakamba a határt. Az önkormányzatnak nemrég sikerült egy pályázat révén lecserélnie a furgont, de nem látszik rajta, hogy új lenne, mivel még az oldalán lévő kötelező feliratot is befedte a sár. Ebből viszont az derül ki: a kocsi állandó használatban van.

Az 57-es majorban kötünk ki, Belsőperegpusztán. Ez az egyik legnagyobb telep, 120-an lakják, körülbelül 60 família. De van olyan major, amelyik mindössze három családnak ad otthont. Egyébként az 5400 lelkes település egynegyede él külterületen. Mindennapjaikat hangolják össze és teszik elviselhetőbbé a tanyagondnokok, akik orvoshoz viszik a betegeket, segítenek a bevásárlásban és egyéb ügyes-bajos dolgaik elintézésében. Havonta egyszer temetői járatot szerveznek, az egészséges ivóvizet pedig ballonokban viszik ki.

– Meghozta a recepteket, Pistikém? – kiáltja messziről Kozsár Mátyásné, majd behív bennünket a kiskonyhába. Takaros rend van, csempe a falon, gáztűzhely a sarokban. Csak fűtés nincs, így rajtunk marad a vastag dzseki. – El vagyunk zárva a külvilágtól – kezdi a helyzetjelentést a 64 esztendős asszony, aki nyugdíjas kora előtt fejőnő volt a ménesbirtoknál, manapság pedig nyaranta idénymunkásként keres egy kis pluszpénzt, amíg bírja erővel. – Zömében idősek, betegek laknak itt. Nekem is van elég bajom. Orvoshoz csak akkor jutok el, ha Pósa úr bevisz a városba. De a szakrendelésre időpontot kell kérni, azt meg hónapokkal későbbre adják. Ha fáj a lábam, inkább magam kezelem. Vettem valami kenőcsöt, majd meglátjuk, mit segít.

Kulcskérdés a közlekedés. Nemcsak azért, mert sokan nehezen mozognak, hanem az autóbuszjáratok miatt. Reggel fél nyolckor indul a telepről a busz, délután négykor érkezik vissza. Tótkomlóson például háromkor kezdődik az orvosi rendelés, arra esélyük sincs eljutni a 57-esieknek. Mezőhegyest megjárni is több mint fél nap. Ha este van valamilyen érdekes program vagy nyugdíjas-összejövetel, azon a majorlakók csak szervezetten tudnak részt venni, amennyiben a tanyagondnok hozza-viszi őket.

– Nincs mindenhol közvilágítás, eső után szinte járhatatlanok az utak – folytatja Kozsár néni. – Valamikor potom pénzért, már 120–200 ezer körüli összegért hozzá lehetett jutni a cselédlakásokhoz. Mindenki a saját kényelmére alakítgatta. De tudok olyan házról, amelyiknek a falából kibuggyan a víz, ha megpiszkálják. Senki nem költözik ide, a fiatalok főleg nem. Ha a régi lakók kihalnak, a házak is össze fognak dőlni.

Szóba kerül a víz. Az 57-es majorba a ménesbirtok sertéstelepéről érkezik vezetéken, általában rossz szaga van, tisztítás után meg bűzlik a klórtól. Mosásra, fürdésre éppenséggel megfelelő, de inni jobb az ásványvíz. Máskülönben negyedévre 1207 forint vízdíjat fizetnek, ami nagyon kedvező. De a vízellátás ügye az utóbbi időben égető problémává vált.

– Kezdjük azzal, hogy kétféle major létezik, birtoki és önkormányzati – magyarázza a mezőhegyesi polgármester, Mitykó Zsolt. – A Ménesbirtok Zrt. üzemi területein lévő hat majorba, mintegy 450 lakásba szolgáltat vezetékes vízellátást, amiért kedvezményes díjat szed az ott lakóktól. Az önkormányzati majorokban vagy saját kútfúrással oldották meg a lakók a vízvételezést, vagy a major közepére fúrt kútból kannákba eresztve viszik haza. Az állami földek felparcellázásával 2016. április 1-jétől gyökeresen megváltozhat a helyzet, ugyanis az új tulajdonosi rendszerben nem lesz, aki működtesse a zrt. kútjait. Legalábbis eddig még senki nem tett rá ígéretet. Valószínűleg elzárják ezeket a csapokat.

– Minden az önkormányzat nyakába szakad?

– A vonatkozó jogszabályok értelmében fejenként és naponta 30 liter vizet kell elérhetővé tennünk az embereknek. Jelenleg is van olyan család, ahová a tanyagondnokok szállítják ballonokban a vizet, de a mintegy 1000 fő/30 liter/nap mennyiséggel az önkormányzat már nem tud megbirkózni. Segítséget kell kérnünk a katasztrófavédelemtől a tömeges vízellátás megszervezéséhez. De a vezetékes vízellátást ők sem tudják biztosítani, legfeljebb a szentesi laktanyából kivezénylik a tartálykocsikat. A megyei vízszolgáltató nem tudja átvenni a jelenlegi vízhálózatot, mert az gyengébb kapacitású, mint a kötelező hálózati technológia. Új rendszer kiépítése pedig meghaladja az 500 millió forintot. Tanácstalanok vagyunk a jövőt illetően.

Megyünk vissza a múltba. Rázkódunk a Külsőpereg-Rákóczi, vagyis a 47-es önkormányzati major felé. Messziről feltűnik egy szépen karbantartott épület, amelyről kiderül, hogy valaha iskola volt. A magát „őrült lokálpatriótának” nevező és vadász családban felnőtt Pósa István tanyagondnok meséli, hogy 1920 és 1923 között nyolc iskola épült a határban. A többihez hasonlóan a peregi is a tanyasi művelődés fellegvára volt, ahol rendszeresen tartottak tudományos, irodalmi és színi előadásokat, egyéb kulturális rendezvényeket. Az utolsó tanév az 1984/85-ös volt, utána sokáig üresen tátongott az épület, mígnem 2002-ben egy vállalkozó felújította, majd vendégházat és iskolamúzeumot rendezett be benne. Arról is nevezetes a hely, hogy makói diákévei idején, 1922-ben és 1923-ban megfordult itt József Attila, koszt és kvártély fejében javítóvizsgára készítette fel a diákokat. Szerelmes verset írt Gebe Mártához, és az Etelka nővérének címzett levelében 57 fokos(!) hőségről számolt be. Ha már a hírességeknél tartunk: Mezőhegyesen kétszer is megfordult Ferenc József, Kossuth Lajos pedig két napot töltött ott 1849 augusztusában.

– Az út! Az út! – ismételgeti hangosan Pintér Ferencné, aki érkezésünkre elénk siet. Mi magunk is megtapasztaltuk, mennyire járhatatlan a kátyúkkal szabdalt kövesút. Aztán Rajos István alpolgármesterhez fordul: – Mondja meg a polgármester úrnak, hogy intézkedjen. Meg azt is, hogy szervezzen már megint egy jó bulit az öregeknek, nagyon jól éreztük magunkat a múltkor.

A Pintér házaspár tizenéves kora óta a majorban él. Ötvenegy éve házasok. Dolgoztak a gazdaságban, a férj postás is volt egy időben. Nem kis nosztalgiával idézik vissza a régmúlt emlékeit. Vasárnaponként moziba és focimeccsre jártak. Aztán fél évszázad alatt lassan leépült minden. De ők sosem akartak innen elköltözni.

– Csöndes vidék ez – mondja Erzsi néni. – Minden megvan, ami a kényelmünket szolgálja: kocsi, telefon, tévé, fürdőszoba. Rendszeresen jön a postakocsi és a mozgóbolt is.

Pintérék nyugdíjasan sem pihennek. Huszonöt hektáron gazdálkodnak, munkájukat komoly géppark könnyíti. Évente húsz bikát hizlaltak, de az idén ezt befejezték. Most már „csak” három hízót és hat malacot tartanak, meg birkákat, és természetesen baromfikat.

– Nekem nem kéne ezer hektár, elég lenne harminc is, de labdába sem rúghatok a nagyvállalkozókkal szemben – jegyzi meg az állami földárverésekre utalva a 76 esztendős Pintér Ferenc. – Nem hiszem, hogy a licitálásokon mezőhegyesi sikerrel járna. Rengeteg porta áll gazdátlanul, az üres házak senkinek sem kellenek. Aki pedig itt él, nem műveli meg a kertjét, inkább boltból veszi a zöldséget. Mi még most is reggeltől estig találunk munkát a ház körül, hiszen ebben nőttünk fel. Aki irigykedik ránk, annak azt mondom, szegődjön el mellénk egy hétre, nem kell semmit sem csinálnia, csak nézzen bennünket. Persze erre sem vállalkoznak.

– Ne feledjék: az út! – hallatszik ismét a figyelmeztetés. Rajos Istvánra nézek, tud-e valami biztatót mondani. Hosszan mesél a lehetőségekről, a dél-békési kistérség fellendítéséről, a műemlékek megóvásáról, egy makettpark létesítéséről és a lovas turizmus fejlesztésére benyújtott pályázatról, amelynek része a majorok útjainak rendbetétele. Ha nem járnak sikerrel, B tervük is van az útjavításra, amit bontásból származó betondarabok újrahasznosításával oldanának meg.

De a tények ismeretében – miszerint a 39-es és a 47-es major közötti földút egyengetése 10 millió forintjába került a Ménesbirtok Zrt.-nek – a forráshiányos önkormányzat nem tudja az út és a víz problémáját saját erőből megoldani. És akkor még nem beszéltünk a foglalkoztatásról! Segítségre van szükségük. A probléma összetett, az illetékes döntéshozók vonakodnak állást foglalni bármiben is. Magára hagyják a várost, mondván, majd lesz valahogy.

Közben pedig napról napra emberi sorsok dőlnek el, családok mennek tönkre. Csak reménykedni lehet, hogy nem a mostani lesz az utolsó „békés” karácsony...

BORZÁK TIBOR
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI