Nem elmebeteg vallásos birkák! Ha megtámadnak: menekülj, rejtőzz, küzdj!

Kissé kacifántos a terrorizmus fogalmának jogi és hadászati meghatározása, ezért egy sűrített változatát adjuk közre. Alapvetően terrorizmusnak nevezzük azt, ha a gyengébbek csoportja egy bizonyos ideológia alapján az erősebbek ellen úgynevezett aszimmetrikus harcba lép, és a rettegés elhintésével próbálja rávenni az erősebbet hozzáállásának megváltoztatására. 

A legismertebb terrorszervezet talán még mindig az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA), amely évszázadig küzdött a brit koronától független Írország létrejöttéért. Robbantottak, tűzfegyverrel támadtak, nem válogattak az eszközeikben, s közben az USA-tól Líbiáig terjedő nemzetközi fegyver- és drogkereskedő hálózatot alakítottak ki, hogy legyenek forrásaik a harchoz. 

A teljes siker mind a mai napig nem érkezett el – ahogy általában más terrorszervezeteknek sem sikerül térdre kényszeríteni azt a rendszert, amely ellen küzdöttek. 

Hazánkban szerencsére nincs hagyománya a modern, nem állami terrorizmusnak. (Állami terrorizmusnak azt nevezik, amikor egy állam vezetése a lakosság félelemben tartásával szerez érvényt az akaratának: ilyen volt a francia jakobinusok vagy Ceauşescu román diktátor rémuralma, de a Kun Bélaféle vörös terror is.) Leginkább azért van ez így, mert nálunk nem élnek olyan nagy közösségek, amelyeknek tagjai ily módon kívánnának kivívni maguknak valamit. Ahogy a világ legtöbb országában sincsenek efféle fanatikusok. Viszont bőven vannak Afganisztánban, Irakban, Nigériában, Pakisztánban és Szíriában: az utóbbi évben tíz terrorcselekményből hatot a felsorolt öt ország valamelyikében követtek el, és minden tíz áldozatából nyolcat ezeken a helyeken szedte a terror. 

Kicsi tehát a honi terrortámadások esélye – de létezik. 2001. szeptember 11. óta tudjuk, hogy a félelemkeltés egyre inkább átlépi az országhatárokat.

Mit tegyünk, ha egy terrorcselekmény közepén találjuk magunkat? Először is meneküljünk, ha van erre lehetőség – ezt tanácsolja minden terrorellenes szakszolgálat. Meneküljünk akkor is, ha mások nem tartanak velünk. 

Biztassuk a társainkat is a menekülésre, de ne engedjük őket lelassítani a szökést. A telefonunkon, esetleg bizonyos gyógyszerünkön (például asztmaspray) kívül ne vigyünk magunkkal semmit – nem a cókmók a fontos, hanem az életünk. Ha lehet, ne tágas, belátható területre meneküljünk, mivel ott kiváló célpontokká válunk. Akadályozzuk meg, hogy mások a terroristák hatókörébe kerüljenek. Amint lehet, értesítsük a rendőrséget. Ha a menekülés nem lehetséges, akkor rejtőzzünk el. A legjobb egy zárható helyiség, de egy szekrény is megteszi – bármi, csak ne legyünk szem előtt. A telefonunkat némítsuk el, maradjunk csöndben, tegyünk meg mindent, hogy észrevétlenek maradjunk. 

A legrosszabb esetben pedig – szól a tanács – küzdjünk: ha fegyveres a támadó, próbáljuk meg lefegyverezni. Improvizáljunk, vessünk be ellene minden, a környezetünkben lévő tárgyat: poroltót, széket, partvist, akármit. Fontos: ha megérkezett a felmentő sereg, a rendőrökkel-katonákkal ne kiabáljunk, ne tegyünk hirtelen mozdulatokat, és legfőképpen a kezünket sose rejtsük el. De leginkább meneküljünk. 

Végül még valami. Árulkodni nem szép dolog, de – ha tudomást szerzünk arról, hogy valaki terrorcselekményre készül, vegyük a fáradságot, és valamilyen módon értesítsük a rendvédelmi szerveket. Akár telefonon, akár a körzeti megbízottnak szólva, akár úgy, hogy megkérünk valakit, tegye meg ezt a nevünkben. A legjobb esetben az derül ki, hogy tévedtünk.  
A legrosszabbat viszont jobb elkerülni.